VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizennyolcadik fejezet

A két fehér köpenyes fickó egy másik sebesülthöz sietett, akit épp akkor toltak a műtőbe. A hozzám igyekvő alak bakancsának orráról csurgott a hó, egyenest a műanyagpadlóra. Ábrázata megtépázott volt, mint aki most élt túl egy tömegverekedést. Tulajdonképpen nem is tévedtem olyan nagyot. Göndörödő haja most egész hosszúnak tetszett, talán csak a nedvesség miatt, vagy amúgy is. Abban a lelkiállapotban nem tudtam eldönteni. Piros ajkai közé emelt egy szál cigarettát, de nem gyújtotta meg. Némán biccentett egyet, amint helyet foglalt a kis sámlin az ágyam mellett. Én ösztönösen felültem, próbálva kevésbé lestrapáltnak tűnni előtte. Meg akartam mutatni neki, hogy igenis képes vagyok túlélni ezt a vérremenő tusát. Akár a harcmezőn, akár köztünk.

- Hallottam Taylorról.

Nem tudtam mit hozzáfűzni, és hogy egészen őszinte legyek, nem is akartam. A gyenge énemet akarta előcsalni, és ehhez a játszmához most nem volt kedvem. Így is eléggé sebezhetőnek éreztem magam a közelében, főleg most.

- Azt hiszem, az apám életben van - üveges tekintettel jelentettem ki ezt a tényt. Nem is neki, inkább magamnak, ugyanis még mindig nem voltam képes felfogni a felállást. Mondhatjuk úgy is, hogy nem akartam elfogadni. Miért pont egy csatában kell megtudnom, hogy az elmúlt néhány év egy hatalmas hazugság volt? És anyu, ő miért nem mondta el nekem az igazat? Ennyit nem érdemlek? Egyszerűbb volt hazugsággal álcázva a szőnyeg alá söpörni? A másik meg, hogy nem gondoltak bele, hogy ezt nem lehet egy életre elpalástolni?

- Az apád? - kérdezett vissza Harry, mire én az ő irányába emeltem a fejem, habozva bólintottam. - Miből gondolod?

- Megmentette az életemet. Kétszer is - feleltem. Néhány másodperc eltelt, mire újból megszólalt:

- Hol van most?

- Fogalmam sincs. Lehet, hogy akkor keresett, mikor aludtam, csak nem akart felébreszteni. Éreztem a jelenlétét - teljesen elmélyülve magamban ejtettem ki a szavakat, amikben már én magam is kételkedtem. Lehet, hogy el akar felejteni, ha már lelépett, csak haldoklásom láttán bekattant neki valami őrző-védő ösztön, és nem hagyta meghalni a gyerekét. Most pedig próbál elfelejteni, túllépni rajtam. Vajon anya tud róla?

- Segítsek neked megkeresni? - göndörödő tincsei táncot jártak makulátlan arca körzetében. Elmosolyodtam, és remegve a boldogságtól sután válaszoltam egy 'igen'-t. Tekintetem önkéntelenül is megállapodott a nyakán, ahol kerestem a láncra fűzött gyűrűt, de nem találtam. Ő minden bizonnyal nem ott hordja. Majd a kezét figyeltem meg. Nem volt rajta. Visszakalandoztam az arcához, amin széles mosoly terült el. Olvasott a gondolataimban, pontosan tudta, hogy mikor mire gondolok, és ez megriasztott. Talán már azzal is tisztában volt, hogy vonzónak találom.

- Csak elhagynám - felelte szűkszavúan, utána feltápászkodott az ülőalkalmatosságról, kezeit összekulcsolva háta mögött. - Te viszont ne hagyd el magad! - búcsúzott, és végleg eltűnt a folyosón. Én maradtam, ő pedig itthagyta a frusztrációtól zavaros elméleteit. A műtőből visszaérkező orvosok kilátástalan grimasszal az arcukon tértek vissza, orruk elől elhúzták a műtősmaszkot. A katonáink vészesen fogynak, a meglévők egy része a gyengélkedő ágyait nyomják.

- El kell végeznünk néhány vizsgálatot magán, hogy felmérjük az agyi károsodását. - az idősebbik férfi zökkentett ki, oldalához szorítva egy mappát. Szemforgatva félrenéztem, közben összefűztem karjaimat mellkasom előtt. - Ne nehezítse meg a feladatunkat, Hunter.

- Mit akarnak velem csinálni? - vetettem oda nekik.

- Először is készítünk néhány felvételt a koponyájáról.

Nehezen, de feltápászkodtam. A fiatalabbik lecsatolta rólam az infúziós tasakot, majd karomnál fogva támogatott át egy vizsgálóhelyiségbe. Amint körbenéztem, megakadt a szemem azon a furcsa gépezeten, amelybe bele kell majd feküdnöm.

- Én oda biztos nem mászok be !

- Hunter, mi azért vagyunk, hogy jobban érezze magát és...

- Engem nem vágnak át ezzel a betanult szöveggel - vihogtam fel, mint valami bolond.

- Feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert ha az állapota kritikus, akkor nem engedhetjük ki a frontra - próbálkozott az öreg, de én csak összefontam mellkasom előtt karjaim.

- Rendben, akkor más módszerekhez kell folyamodnunk - jelentőségteljes pillantást vetett társára az őszhajú, mielőtt megfogott volna egy fecskendőt.

- Jólvan, megyek már - dünnyögtem, és az ágyszerű asztalra feküdtem, amit aztán betoltak egy kör alakú gépezetbe. Lehunytam a szemem, és próbáltam egyenletesen lélegezni, nehogy eluralkodjon rajtam a pánik.

Fél óra után végre kiszállhattam abból a koporsóra emlékeztető üregből, és felülve letöröltem az arcomon maradt könnyeimet.

- Meg is volnánk. Az eredmény semmiféle eltérést nem mutatott, ezért... - pillantásom az ajtó üvegjére siklott, ahol megláttam egy ismerős szempárt. Hátrált néhány lépést az ajtótól, amint összetalálkozott tekintetünk. Az orvosokkal nem törődve leugrottam az asztalról, és ahogy lábam bírta, kiszaladtam az ajtón, de a férfi gyorsabb volt nálam, már befordult a sarkon.

Nem akartam ennyiben hagyni. Végig futottam a folyosón, csupasz talpaim visszhangot vertek a kórházi részlegen. Zihálva támasztottam meg a falat, amikor már fülemben dobogott a vér a kimerültségtől. Sután felpillantottam a felém közeledő férfira, aki nem volt más, mint Harry.

- Hunter? - hangja most furcsán szólt, mintha mégis maga az apám állna előttem.