VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizenkilencedik fejezet

- Te akarod ezt? Bosszút állsz, mert adtam egy kibaszott tanácsot, amit te aztán a saját fejed után rohanva megfogadtál? - elhomályosult látásom nem engedtette látni a férfit, aki egyébként összezavarodottan válaszolt előző mondatomra:

- Hunter, miről beszélsz? - egész jól tetteti a tudatlant, még színésznek is elmehetne.

- Ne tegyél úgy, mint aki nem tud semmiről! Igenis a te kezed van a dologban, csak nem akarod bevallani - szipogtam, miközben acélos mellkasát püföltem. - Ez baromira fáj, tudod? A legérzékenyebb pontommal játszadozol.

- Édes Istenem, mondj már valamit, mert egy szót sem értek - felkaromat rángatva próbált kicsikarni belőlem valamit, de én csak összehúztam magam, és törölgettem a könnyeimet.

- Szívből gyűlöllek, Harry Styles - suttogtam, és meglendítve a kezem pofán vágtam. Gyönyörű arca oldalra hanyatlott, de pillanatok alatt feleszmélt a döbbentségéből. Erősen megragadta állkapcsomat, majd az egész mintha lassított felvételben történt volna, ahogy ajkait az enyémek ellen nyomta. Durván csókolt, követelőzően. Mintha válaszokat akarna. Nem kellett sok idő, hogy észbe kapjak, és visszacsókoljam. Ujjaim abba a csodálatos göndör hajába markoltak, az ő keze arcomról csípőmre kalandozott.

Azután rádöbbentem valamire; ő fiúnak gondol, ráadásul az apámat használja fel ellenem.

Mintha áramot vezettek volna végig testemben, úgy löktem el magamtól a férfit, aki ezért értetlenül meredt rám. Én csak megráztam a fejem, és a szobánk felé sétáltam. Derek az ágyán fekve szuggerálta a plafont. Állítólag Taylor halála óta ilyen. Az életüket adták volna egymásért, mégha hangosan be nem vallották volna ezt egymásnak.

- Ezt meg tudtam menteni - az ölébe csúsztattam a flaskát, amely már a férfi védjegyévé vált. Könnyektől párás szemekkel figyelt fel rám, én pedig halványan elmosolyodtam.

- Mi volt az utolsó szava?

- Már nem emlékszem. - na és valóban. Minden annyira összefolyt előttem, mintha csak levetítették volna az eseményeket, a filmtekercs legtöbb kockája pedig megsérült.

- Te ugye nem fogsz meghalni? - lesöpörte gyorsan az éppen kihulló könnycseppet a szeme sarkából, de még így is észrevettem. Szomorú mosoly kúszott ajkaimra, azután megráztam a fejem.

- Igyekszem nem.

A szoba ajtaja kinyílt, ezt követően belépett rajta a szoba harmadik lakója. Arca nyúzott volt, haja össze-vissza állt feje tetején. Zeusz szolgáltatta a szikrákat, amelyeket szemeivel felém intézett. Én viszont nem engedhettem meg magamnak, hogy megfutamodjak. Ha valakinek szégyellnie kéne magát, az csakis ő. Megcsókolt, bárki megláthatott volna minket, ráadásul fiú vagyok. Részben. Lomhán felmászott az emeleteságyra, majd elfeküdt. Szemeim a negyedik ágyra vándoroltak. Taylor cuccai még mindig ott hevertek, amire rá sem bírtam nézni, így inkább elfordultam.

Ötlettől vezérelve caplattam ki az ajtón, majd körbenézve a katonákkal teli folyosón megállapodott a tekintetem egy szűkebb körű csapaton.

- Nem találkoztatok véletlen egy George Crane nevű alakkal? - kérdeztem, mire egy zömök testalkatú srác felpillantott a kezében tartott olvasnivalójából.

- Valami George lakik az 511-ben... - vakarta meg az állát, mire hálálkodásomat követően megindultam az említett szobát keresni. A folyosó egy részét ellepte a drága szivarok füstje, így az csípni kezdte a szememet, ezzel megnehezítve a dolgomat.
Az ajtó elé álltam, és vettem egy mély levegőt. Kezemet a magasba emeltem.

Még fel sem tudtam fogni, de már hátam a falnak nyomódott. Egy fekete színű szempár vibrált arcom előtt. Csak látásból ismertem a férfit, akinek arcára kiült a düh és az aggodalom.

- Mit akarsz te ott? - sziszegte.

- George Crane-t keresem. - ajkaimat rágcsálva néztem félre.

- George Crane? - nevetett fel hitetlenül. - Az a pali egy gyilkológép volt. - nosztalgiázott, én pedig összeráncoltam homlokom.

- Hogyan?

- Mindenki rettegett tőle, vele aztán nem lehetett packázni...

- Hol van most?

- Pár évvel elkéstél, öcskös. Meghalt - durván arrébb lökött, hogy levágódhasson a folyosóra kihelyezett rozoga székre.

- Nem. Megmentett engem, kétszer is!

- Clifftől kapod a cuccot, haver? Attól lehetsz ennyire beállva.

- Komolyan beszélek.

- Kotródj innét, nincs időm a beszívottan kitalált szarságaidra!

- Kösz a segítséget - löktem el magam a faltól, majd még hozzátettem: - Pöcsfej.

- Mit mondtál? - hirtelen pattant fel ültéből, én pedig hezitálás nélkül rohantam ki a verandára. A tüdőm összeszorult, a fickó könnyűszerrel kigáncsolt. Húsos ökle találkozott arcommal, felszakítva jobb oldali szemöldökömet. A kezeimből kiszállt mindennemű erő, amit felhasználhattam volna a férfi ellen. Eltorzult vonásokkal vergődtem alatta, mialatt próbáltam visszatartani feltörő sikolyomat.  Könnyeim megeredtek, ám úgy hiszem, nem is szabhattam volna gátat nekik. Mikor teljesen úrrá lett rajtam a fájdalom, már nem észleltem az ütéseit. Egységesen lüktetett minden részem a zsibbasztó kíntól. Foltokban sötétült el előttem a borult ég és a tag széles alakja. Miután pislogtam párat, még sikerült kivennem apám megtermett, délceg alakját, ahogyan lerángatja rólam a férfit. Újabb filmszakadás. A következő, amire emlékszem az két, hidegtől vöröslő ajak volt az enyémen. Apám vonásait pedig felváltotta a göndör adoniszé.