Az nem számít

II.

Max Emilian Verstappen
Hasselt, 1997. szeptember 30.
Holland autóversenyző

Szerepelt ez a pár ám annál lényegesebb információ, betegem kórlapján, melyet az előbb kaptam meg mikor a férfi felkerült a megfelelő helyre (jelene esetbe az én osztályomra).

Neurológia
Jelzi egy kis tábla azoknak az embereknek, akik éppen azon épület előtt haladnak el ahol én is dolgozom nap mint nap, hogy éppen merre is járnak.

- Doktornő! Az egyik beteg ébredezik.- jött be egy ápoló az irodámba az éjszakai ellenőrzés papírjait asztalomra helyezve.

- Mindenképpen legyen bent vele valaki amikor felébred.- adom ki az utasítást fel sem nézve papírjaimból- Majd rögtön szóljon nekem!

- Rendben van.- miután az ápoló távozott felkeltem és megkerestem a már két napja behozott beteg papírjait, aki eddig kómában feküdt. A beteg nem súlyos eset minden gond nélkül van nálunk, ám akit ma hoztak be, az már más eset...

Max Emilian Verstappen
Hasselt, 1997. szeptember 30.
Holland autóversenyző
Díszelgett még mindig ott a papírjai tetején, majd lejjebb haladva az ember meglátja azt is pontosan mi miatt itt fekszik, és nem a versenypályán készül a következő futamra.

Agyrázkódás...

Kómában fekszik, kritikus állapotban. Ott állok az ágya előtt, és a papírjait tanulmányozom. Síri csend honol az egész osztályon, főleg a kórteremben ahol csakis az óra mutatóinak hangja töri meg a nyomasztó, ám számomra már megszokott csendet. Hirtelen viszont hatalmas ajtó csapódást hallok meg a folyosóról, és kiabálást. Erre én is kilépek, hiszen ez mégiscsak az én osztályom. Először csak csendben figyelek, de mikor nem csillapodik a hangzavar én is beleavatkozom.

- Mi ez a hangzavar itt?- emelem meg pont annyira a hangom, hogy azt mindenki meghallja.- Ez itt egy kórház, ha valamelyikőjük esetleg ezzel nem lenne tisztában.- mivel a hangzavar abbamaradt, én is halkabban folytatom.- Szóval, mi miatt is tört ki itt, a folyosómon a Harmadik világháború?- egy idősebb nő szemei felcsillanatak, mikor rájött, hogy én vagyok itt a főorvos.

- A fiamat most hozták be, de nem hajlandóak beengedni hozzá, mondván éjnek évadján ide egy légy sem jöhet be.- panaszolja, szinte már sírva az asszony, aki velem szemben állt.

Intettem az orvosoknak, ápolóknak és biztonságiaknak, hogy mind mehetnek arra ahol éppen dolga akad. A velem szemben álló édesanya hálásan néz rá. A székre mutatok az asszony pedig halvány mosollyal foglal helyet. Az asztalon vizesüvegek sorakoznak, elveszek egyet, felnyitom, és a számomra még idegen nőnek kezébe adom. A keze reszket, mégis határozottan fogja meg az üveget, majd kortyol belőle. Leülök a mellette lévő székbe, majd a kezem az ő szabad kézfejére fektettem, majd kicsit megszorítottam azt. Látszott rajta, jól esik neki az, hogy végre valaki kedvesen fogadja a kórházban. Hiába magánklinika, akkor sem tud mindenki megfelelni az orvosi etika szabályainak.

- Mennyit mondtak önnek a fia állapotáról?-kérdeztem rá pár perc hallgatás után. A kérdés hallatán megfeszült minden izma.

- Szinte semmit...

- Nem lenne szabad... de ha szeretne, most az egyszer, de csakis most- emelem fel mutató ujjam nyomatékosítja mondandómat- bemehet a fiához.- ennyi kellett neki már fel is pattant, és sietett ahoz a kórteremhez, ahonnan én már lassan negyed órája távoztam, de mielőtt odaérhetett volna csuklója után kaptam és megállítottam.

- Amit odabent fog látni, az nem fog tetszeni. Sőt... Asszonyom, ha nincs erre lelkileg felkészülve, ne gyötörje magát azzal, hogy így, ilyen állapotban látja, hosszú idő óta először.- nos igen tudom hogy betegem nem éppen mostanában volt otthon utoljára, mivel én is követem a Forma 1 világát, az édesapám miatt. A nőn látszott, hogy átgondolja azt amit mondtam neki. Mélyen ajkaiba harapott, ahogy azt rengetegszer láthatjuk fiától is interjúk alatt. Homlokán pedig mély ráncok jelentek meg.

- Szeretném látni, de ha lehet, maga is tartson velem kedves...- nem tudta befejezni mondatát, hiszen még nem mutatkoztam be neki.

- Sofia. Sofia Colett Berger- nyújtottam felé kezem amit hatalmas mosollyal el is fogadott.

- Sophie. Sophie Kumpen.- mosolyogtam, hisz nevünk ugyan az, szinte teljesen csak más-más nyelven. (Isten a tanúk rá, ezt nem terveztem, teljesen véletlen volt!- Szerk. megj.)

Elindultunk ketten a fia, az én betegem szobája felé, ami előtt ott állt a két biztonsági. Elvettem két maszkot, egyet Sophienek adtam, másikat pedig én vettem fel. Bent a szobában csak a gépek monoton csipogása törte meg a halálos nyugalmú csendet. Egyikünk sem szólalt meg. Én odaálltam egy szekrénysor elé, az aggódó anya pedig fia mellé térdelt és a kézfejét kezdte el simogatni. A férfi szívverése felgyorsult. Így a nő elkapta a kezét fiáról.

- Mindent érez ami vele történik, és mindenre reagál is. Ha nem is kívülről látható fizikai jelekkel, de reagál.- léptem oda mögé, és tettem óvatosan a kezem a vállára.- Sőt sokak szerint hallja is azt, ami itt elhangzik.

- És maga szerint?- néz rám úgy, ahogy szinte minden betegem, vagy annak hozzátartozóji néznek rám. Reménykedve. Mintha én lennék az utolsó esélyük. És sok esetben én is vagyok az. Rengeteg esetben én vagyok az a személy, aki utoljára beszél egy egy beteggel. Talán ez a remény ami a páciens hozzátartozóji szemében látszik az egyik legszörnyűbb érzés a világon.

- Szerintem ez orvosilag és pszichológiailag is lehetséges. Beszéljen hozzá, én is beszéltem ma, de én nem tudok igazán személyre szólóan beszélgetni vele. De maga tud, talán az majd segít a mihamarabbi ébredésben is.

- Végig maga lesz itt vele?

- Ha ezt szeretné, akkor... akkor talán meg tudom oldani. Nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy meg tudom oldani, de ha ezt szeretné akkor mindent el fogok ennek érdekében követni.

- Ha nem nagy baj, akkor igen, ezt szeretném kérni öntől Sofia.

- Doktornő. Csak egy pillanatra...- nyitott be egy ápoló a szobába, ahol ez álltal huzat keletkezett, minden papírt és olyan tárgyat ami nem állt stabilan arréblökött eredeti helyéről, a nő ezzel mit sem törődve beszélt tovább a fiához, én pedig elindultam kifelé.

- Mi történt?

- Csak az úr további adatai jöttek meg.- mutat fejével az ajtó felé. Az összes vizsgálat eredménye nálam volt. Minden amiben eddig kételyem volt mostmár kristálytisztán rajzolódott ki.

- Köszönöm. És mondja meg Dr. Jerry-nek, hogy nem óhajtok több beteget felvenni amíg a mostaniak, még kórházi kezelésre szorulnak.

- Rendben, további szép estét doktornő!- ezzel elsétált, bár itt ezt a mondatot inkább csak illemből használják az emberek. A papírok tetején melyeket kezemben fogtam, egy rendőrségi jelentés díszelgett, mely mindent pontosan leír, ami a beteggel történt az ominózus kórházba jutás előtt.

Ismerik azt a viccet, amikor a sofőr megállít egy gyalogost, és megkérdezi merre van a kórház? Erre a gyalogos azt mondja neki, látja ott azt a nagy kanyart? A sofőr bólít, és a gyalogos folytatja, na akkor ott csak egyenesen.
Hát itt szó szerint ez történt. Hiszen egy F1-es pilótának mi az a 160 km/h város kívül, az ország egyik legveszélyesebb kanyara előtt? Mondjuk lehet ebbe a véralkoholszint is beletette a saját részét. De ezt csak az után tudhatjuk meg, miután Max is felébredt.

Újra kivágódik az ajtó, most egy férfi ront be rajta. Szintén biztonságiak kíséretében akik megpróbálják lefogni. Egy igazán hosszú este elé nézünk ma.

•🦋•