Az nem számít

VI.

- Max, én eddig csak sejtettem, hogy maga egy problémás beteg- hajolok előre az asztal felett összekulcsolt kezekkel- de ezek után ezer százalékig biztos is vagyok benne!-már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de felemeletem mutató ujjamat jelezve neki, hogy nem fejeztem be- Ha nincs valami világrengető oka, vagy magyarázat arra, hogy jelenleg itt ül velem szemben, akkor kérem inkább fáradjon ki, én pedig ezt az egészet hajlandó vagyok elfelejteni. Rendben?

- Akkor mostmár én is beszélhetek?- tehát nem ijesztettem meg, így mosolyogva dőltem hátra a székemen, közben pedig széttártam karjaim, jelezve, hogy szabad utat adok a mondandójának.- Köszönöm. Azért jöttem, mert azt mondták, magának kell felállítanija a papíromat, amit át kell adnom a sportorvosnak.

- Tudom, de azt csak egy hónap múlva fogom összeállítani- közben már vissza is tértem a papírjaim közé, amiket át kell néznem.

- Mi?

- Úgy meg van lepődve, mintha azt mondtam volna, hogy soha többé nem állhat lábra. Max maga nem meg volt fázva, amire felírok egy antibiotikumot, adok rá orrcseppet, és visszajön egy hét múlva ellenőrzésre.

- Ezt tudom, de

- Nem, Max ha maga ezt tudná, akkor most nem jött volna ide, azzal hogy adjam oda magának a papírjait. Higyje el én csak örülök annak, ha nem kell egy egy betegemnek hosszú lábadozási idő, de az egy hónap az minimum kell, még magának is.

- Rendben, de ha már itt vagyok akkor megvizsgál maga is, és elmondja mi a véleménye?

- Természetesen. Mikor evett utoljára?

- Ma még nem ettem, csak ásványvizet ittam.

- Nagyszerű, akkor kérem mennyen le, az első emeletre, ott csinálnak vérképet, azzal jöjjön vissza, de ne ebbe a szobába, hanem az egyel ez előttibe.- merülök bele ismét az asztalon heverő papírkupacba.

- Rendben- hallom a hangján, hogy már bele se mer gondolni mennyit kell neki innen gyalogolni, hiszen az én irodám a negyediken van.

- Áh és Max, nyugodtan használja a liftet.- mélyen beszívta a levegőt, és inkább nem mondott semmit, csak kiment az ajtón.

Már csak három papír volt előttem, amikor egy nővér átjött szólni a másik szobából, hogy itt van a betegem, akit leküldtem a laborba. Felkeltem a székből a telefonomat zsebembe csúsztattam, megkerestem Max bentfekvési kórlapját, és az iroda bezárása után elindultam a mellette lévő vizsgáló felé, ahol mint már tájékoztattak róla, ott állt Verstappen, és nagyon figyelte az üveget, ami az egyik szekrényre van kitéve.

- Sziámi ikrek.- olyan gyorsan engedte el az üveget, hogy abban sem voltam biztos, hogy fogta-e egyáltalán.

- Hogy mi?- valami furcsa volt a hangjában.

- Igaz hogy a központi idegrendszerre specializálódtam, de nagyon sokat foglalkoztam a magzatokkal, és azoknak kifejlődésével.

- Hogy jött ez a kettő egymáshoz?

- Egyszer, láttam egy élő sziámi ikerpárt, borzalmas volt a tudat, hogy ők nem élhetik meg azt az életkort, amit egy átlag ember.

- Az az előtt vagy az után volt, hogy az orvosi pályát választotta?

- Nem kérdez kicsit sokat?- mosolyodtam el kíváncsiságán. - De ki tudja lehet egyszer majd elmesélem.

- Addig lyukat fúr a kíváncsiság az oldalamon.- nevetett fel.- Szóval mi az ára annak, hogy megtudjam?

- Ilyen megvehető embernek tart ön engem Mr. Verstappen?- csaptam az asztalra nevetve, majd ültem le a számítógép elé, és nyomtattam ki egy teljesen üres kórlapot.