Az nem számít

III.

Újra kivágódik az ajtó, most egy férfi ront be rajta. Szintén biztonságiak kíséretében akik megpróbálják lefogni. Egy igazán hosszú este elé nézünk ma.

- A fiamat akarom látni, azonnal!- komolyan kezd elegem lenni a Verstappen családból a mai napra. Leeresztettem a kezemet melyben a papírok voltak, majd az ajtóra meredtem. Be kellene zárnom, vagy el kellene torlaszolnom. Még nem döntöttem el.

- Mr. Verstappen- szóltam oda kellemes de határozott hangon- ugye tudja, hogy ez egy kórház?

- Nem engednek be a fiamhoz- nézett rám, úgy ahogy naponta legalább öt ember.

- Mivel éjjel kettő van? Engedjétek el, azon pedig- mutatok az ajtóra- ha ma még valaki bejön, titeket teszlek ki innen. Ez intenzív osztály, nem átjáróház!- csak bólintottak, tudom, hogy minden szvamat komolyan vették, ilyen dologgal tudják, hogy nem szoktam viccelni. És most sem tettem azt.

- Josh Verstappen vagyok.

- Tudom, a volt felesége bent van a fiuknál. Bemehet de vegyen fel egy maszkot, kérem.

- Köszönöm, és sajnálom doktornő. Milyen állapoban van?

- Rossz, az első huszonnégy óra kritkus, de mindent meg fogok tenni, annak az érdekében, hogy ez a huszonnégyóra is stabil legyen.- vettem elő az egyik legmeggyőzőbb mosolyomat- Különben- fordultam vissza- Sofia Colett Berger.- nyújtottam felé a kezem- sok időt fogunk még együtt eltölteni, higyje el.- elfogadta kezemet majd egy sóhajjal a fia szobája felé kezdett el haladni.

Nem mentem vissza a beteghez, nem lett volna rám ott szükség. Mikor visszatértem az irodámba a nem rég érkezett beteg papírjaival, mindet egyesével néztem át, minden adat stimmel, persze nem egy egészséges emberhez képest, hanem ehhez a betegséghez mérten. Elég nagymértékű ütés érte a fejét, mert nem kis agyrázkódást szenvedett. Mikor leírtam mindent részletesen és leadtam a főápolónőnek, elindultam haza, mert már reggel hét óra volt. A reggeli váltás már rég itt van, és talán már az ellenőrzést is elkezdték. Borult idő van. Kora téli idő, amikor még nem fázik senki sem annyira nagyon, de mégsincs már néha néha melegebb kicsit, mint ahogy az ősszel szokott lenni. Kilépve szétnyitottam az esernyőmet, majd elindultam lakásom felé, ami nincs túl messze a kórháztól. Pár perc séta után, már én is otthon voltam, és a múlt éjszaka eseményein gondolkodtam, közben pedig el is aludtam.

Három órakor a telefonom csörgésére keltem fel.

- Igen, tessék? Dr. Berger.- szóltam bele reggeli rekedt hangon a telefonba, közben felkeltem és elindultam a konyha felé készíteni magamnak egy jó erős fekete kávét, amihez nem szoktam sokszor folyamodni, csak ha nagyon muszáj, de egy ilyen éjszaka után talán két csésze is elkellhet.

- Jó napot doktornő! Elnézést a zavarásért, csak szeretném megtudni, az éjszaka felvett beteg fogadhat-e már látogatókat?- szólt a készülékbe az egyik ápolónő, aki az osztályomon dolgozik az adminisztrációknál.

- Jó napot! Ki is pontosan az akit éjszaka vettünk fel az osztályra?- nem tudtam azonnal pontosan kiről is van szó, ám mire a kihelyezett ápoló megtalálta nekem is eszembe jutott.

- Max Verstappen.

- Ah igen, persze persze, már tudom ki az. Fogadhat látogatókat, persze attól függően, hogy ki is az.

- A húga, Victoria-Jane Verstappen.

- Persze ő bemehet hozzá nyugodtan. És persze minden olyan családtag látogatásához hozzájárulok, aki tudja igazolni, hogy hozzátartozója a betegünknek.- ekkor már a konyhámban ittam a napom első és egyben utolsó kávéját.