Az nem számít

I.

Talán az volt életem egyik legbüszkébb napja, amikor az orvosi diplomámat a kezemben foghattam először, és persze utoljára, mivel azóta is a hófehér falat díszíti a kórházi irodámban.

Az első állásom rögtön egy elég nívós magánklinikán kaptam meg. De ezen nem is csodálkoztam hisz apám bármit meg tett volna annak érdekében, hogy ne az orvosi pálya mellett tegyem le 19 éves fejjel a voksomat. Sokkal jobban örült volna egy ügyvédi vagy menedzseri diplomának, így nem is engedhette meg magának, hogy az ő egyik gyereke ne egy neves helyen dolgozzon, ahol mindenki tudja kinek is köszönhetem, azt a családnevet amelytől én szerencsémre idővel meg tudok szabadulni, ám a bátyám nem igazán.

Sofia Colett Berger vagyok, 25 éves, orvos, Gerhard Berger lánya. A ex Forma 1 pilóta fiatalabb gyereke, aki azóta a  Toro Rosso csapat egyik vezetője. És az ő neve (persze csak szerinte) sérthetetlen és bepiszkolhatatlan. Szegény bátyám fejét viszont belehajtotta ebbe az őrült világba. Persze engem is megpróbált arra terleni hiszem felajánlotta a csapatorvosi posztot, amit élből el is utasítottam.

Kedves munkatársam, és egyben egyik barátnőm kopogott be hozzám, hogy ő befejezte a mai napot, és el is indul haza. Mia Flot egy velem egyidős ugyan olyan örökmozgó és őrült lány mint én. Talán vele lett a legközelebbi kapcsolatom az egyetemen töltött idő alatt.

- Én is nemsokára megyek, csak még van egy kis papírmunkám- mutattam az asztalomon felhalmozódott papírokr, melyektől az asztallap szinte láthatatlanná vált.

- Néha elfelejtesz élni- mosolygott féloldalasan- de azért vagyok én, hogy ezt megoldjam. Péntek este mit is csinálsz?

- Ügyeletes leszek- nevettem fel, hisz tudhatta volna már, hogy utána mindig én vagyok hétvégéken.- Különben meg Oliver megelőzött ha ennyire kíváncsi vagy rá...-mondtam mosolyogva legjobb fiú barátom meghívására gondolva. Neki is feltett szándéka volt kirángatni engem innen, ami szintén nem jött össze neki sem.

- Na akkor majd holnap látlak, édes-lépett hozzám és egy öleléssel búcsúzott el tőlem, majd kilépett a szinte már üres épületből, ahol én is csak egy órát maradok még, majd szövetkabátomat magamra véve indulok ki az autómhoz.

Tíz perc autózás után érkeztem meg lakásomra. Nem túl kicsi nem túl nagy. Nekem pont tökéletes. Modern letisztult és mégis otthonos. Ledobom a kulcsaim a kis komódomra az előtérben, cipőm is ott vetem le. Kabátom a fogasra akasztom, majd hajamat egy gumival rögzítem fejem tetején. Az órára pillantok, este 10 van. Cuccaimat lerakva indultam el lefürödni. Úgy gondoltam ma rám fér egy hosszabb fürdő nem csak egy zuhany, így szinte teleengedem kádamat vízzel és különböző fürdősókat és illóolajokat tettem bele.

Mikor már elkezdtem fázni a vízben, melyben már jóideje áztattam magam, elindultam egy törölközővel testem körül a hálószobámba egy pizsama után kutatni. Egy puha szürke darab mellett döntöttem, ami elég meleg is számomra így október végén. Mikor az esti rutinom végéhez értem, vagyis lemostam az arcom és a fogaimat is megmostam ágyamban feküdtem, és a TV-ben kerestem egy olyan adót ahol nem valami oltári nagy baromság megy. Valjuk be ma nem igazán találni ilyent. Nem tudom miért kerestem ilyen sokáig mivel maximum harminc percig nézhettem, utána elaludtam.

Reggel szerencsére nem kell korán kelnem, hiszen csak este kell bemennem dolgozni. Komótosan elindulok megfőzni a reggeli kávémat, és elfogyasztani a reggelimet. Csak délben határoztam úgy hogy felöltözködöm utcai ruhába, ezt is csak Oliver miatt tettem meg, hisz elhívott ebédelni. Lakásom bezárása után gyalog indulok útnak, hisz a kis étterem ahol találkozni szoktunk csak egy utcára van a lakásomtól. Régi barátom már kint várt a hely előtt, zsebretett kézzel és hatalmas mosollyal. Csokoládébarna szemei és haja volt, mely göndören és kesze-kuszán állt feje tetején 180 centijével jóval fölémmagasodik, hisz én csak 160-nal rendelkezem. Ő mindenben amiben csak lehet Mia ellentéte. A lány nem magas (bár tőlem így is magasabb), mézszínű haja szög egyenesen omlik vállaira, szeme pedig világos zöldben pompázik. Személyisége pedig két barátomnak összeegyeztethetetlen. Talán pont e miatt imádom mindkettőt ennyire. A fiú amint meglát elindul felém, karjait ölelésre tartva.

- Törpi, olyan rég láttalak már, azt hittem elvesztél.- borzolta össze a hajamat a kapucnim alatt is sikeresen.

- Én eltűnni?-nevettem én is. Hisz az egyetemi évek alatt szokásom volt a nyomás alól meglépni pár napra. Olyan helyre ahol senki nem talál meg, néha én se saját magamat.

- Ugyan már te soha...-nyitotta ki az étterem ajtaját, ahol az ebédünket fogyasztottuk.

Imádom azt az időt amit a barátaimmal töltök. E miatt esett meg hogy alig 45 perccel munkaidőm kezdete előtt estem haza, így szinte rohanva intéztem mindent, amit még kellett, de időben ott voltam a klinikán, és még otthon is mindent elvégeztem. Beültem az irodámba fél órára, majd elindultam a szokásos ellenőrzésemre, mivel ez egy magánklinika így a beteginket a legnagyobb diszkrécióval kell kezelnünk, amiért mi orvosok mindent meg is teszünk. Mikor minden betegemet meglátogattam, és minden emberrel beszéltem pár percet, már este 11 is elmúlt. Ma hatig kell bent lennem mivel én ügyelek, ezek a napok általában elég monotonok, nekem báris, hiszen én az agynak valamint az ehez tartozó idegeknek és szívnek vagyok ebben a kórházban a kinevezett specialistája, és ezek a betegek nem potyognak csak úgy az ember karjaiba.

Éjjel egy órakor a sűrgősségi osztályon hatalmas lett a nyüzsgés. Még a megszokottnál is nagyobb. Persze ez szombat hajnalban általános is lehetne, de ekkora soha sem szokott lenni. Elindulok le megnézni mi a helyzet, hátha tudok segíteni, ekkor tolnak el mellettem egy pácienst, akit lélegeztettek és vért is adtak neki. Bár nem pont ezt tanultam, de arra én is rájöttem, hogy nem kicsi a baj, meg arra is hogy akit tolnak az nem akárki, hisz vagy egy tucat újságíró követte a két öltönyös biztonsági őrt.

- Sofia, kérlek gyere, most te is kellesz- mikor ezt a két biztonsági meghallotta, azonnal arra fordultam, amerre az orvos kiadta az utasítást, majd utat nyitottak nekem, ahol gyorsan átjutottam, és futottam én is a betegünk után. A férfi sújos állapotban volt, de még nem életveszélyben. Rám nem volt rögtön szükség csak miután helyrepfozták annyira, hogy az én kezeim közé kerüljön. Addig nekem volt időm szemügyre vennem. Karizmatikus arcvonások, kidolgozott test gyermekien aranyos hajkorona. Szemei csukva vannak de olyan érzésem van mintha már láttam volna. Ismerős volt nekem ez az ember, csak nem jöttem rá honnan. Ám mikor felvették az osztályomra és megkaptam a kórlapot mindent megértettem. Csak azt tartottam érdekesnek hogy a sajtó még semmit nem hozott le pedig nem akárki került a kezeim közé...

•🦋•