Merj Álmodni ✔

5. rész

- Először felvesszük az adataidat. Gyere - indult el Bence. Félve követtem őt. Egy kis terembe vitt be engem. Egy asztal és két szék volt bent.
- Hogy hívnak?
- Fellegi Fiorella - válaszoltam. Összeráncolt szemöldökkel nézett nézett rám.
- Fiorella? Fellegi Fiorella? - kérdezett vissza, hogy biztos jól hallotta-e.
- Igen - forgattam meg a szemeimet. Megköszörülte a torkát, majd folytatta az adat felvételt.
- Születési idő, hely?
- Ööö... 2000.04.18 és Érdről vittek be az árvaházba - mondtam, miközben próbáltam nem elsírni magam.
- Értem. A szülők nevét már nem is kérdezem - tette le a tollát a jegyzetfüzetére.
- Most börtönbe fogok kerülni, mert egy aluljáróban aludtam? - kérdeztem félve.
- Gyere ki, majd a kollégák elmondják - állt fel a székről. Bátortalanul követtem. Visszamentünk az előtérbe.
- Megvannak az adatok?
- Igen - nyújtotta át a füzetet.
- Rendben, akkor... mehetnek. Bence, ma már nem kell bejönnöd - nézett rá az idősebbik rendőr.
- Rendben, viszlát! Gyere, Fiorella - ment ki. Utánamentem. Egy fekete Fordhoz ment. Kinyitotta, majd beszállt. Értetlenül álldogáltam a kocsi mellett.
- Nem ülsz be? - szállt ki.
- Nem ülhetek be idegenek autójába.
- A rendőrautóba is beültél - mosolyodott el.
- Mert kényszerítettetek - oldódtam fel.
- Na, szállj be - intett mire kinyitottam az ajtót és beültem. Istenem milyen kényelmes volt az ülés! Becsatoltam magam és lestem ki az ablakon. A magas épületek hamar eltűntek, ahogy az útba eső fák is.

Olyan fél órával később egy hatalmas tömb előtt parkolt le.
- Ez nem hasonlít börtönre...
- És ki mondta, hogy oda viszlek? - mosolygott. Erre inkább nem feleltem, mert igaza volt. Kiszálltunk a kocsiból és a táskámmal a vállamon és a gitárommal a kezemben követtem Bencét. Beütötte a kapu kódot és előre engedett.
- Köszönöm - néztem rá és beljebb mentem.
- Itt lakok a földszinten - indult el a folyosó irányába. Azonnal utána mentem. Megállt a 3-as számú ajtó előtt, majd elővette a kulcsait és benyitott a lakásba. Elég szerény volt, de az árvaháznál jobban nézett ki.
- Miért hoztál ide? - néztem rá kérdő tekintettel.
- A kollégáimmal úgy gondoltuk, hogy jobb lesz neked itt, mint kint este a hidegben az utcákkat róni - válaszolt kedvesen.
- Tényleg befogadnál egy koszos árva lányt? - lepődtem meg rajta.
- Normál esetben nem, de úgy érzem, hogy te valamiért kivétel vagy. Persze jó értelemben. Van benned valami különleges - magyarázta.
- Én nem hinném, hogy van bennem bármi különleges, de köszönöm. Mindent köszönök - mosolyodtam el hálásan.
- Nincs mit.
- Oké, te tudod a nevemet, de én a tiédet nem - mosolyogtam rá.
- Ó, ne haragudj. Váradi Bence vagyok.