I LOVE ZOMBIES

15. FEJEZET: Emlékszünk-Epilógus-

-A sebeink begyógyultak.  

Túlnépesedés volt. Ezért az Amerikai kormány lépett ez ügyben. De még mekkorát! Kiirtották az időseket a fiatalokat pedig meghagyták. Persze a fiatalok közül sem élte túl mindenki, viszont az időseknek esélyük se volt.  

Mi ezt hallottuk. Szerencsénk volt, hogy fiatalok voltunk. De a szüleinknek már nem, ők odavesztek. A hazáért. Hiszen csak az számít, nem igaz?  

1 év elteltével: Július 17. Délután három óra: Az erkély:  

Ez volt a mi első összeülésünk amikor visszaemlékeztünk mindenre Londonban. Mindenki hozzám és Caysonhoz jött át. Nem volt túl nagy lakásunk, de azt hiszem nekünk tökéletesen megfelelt. 

A Londonba utazásunk egy káosz volt. Elképesztően sok papírmunkával volt dolgunk még felvettük az Európai állampolgárságot. Európába tényleg nem jutott be a vírus. Az emberekkel akikkel itt találkoztunk el sem akarták hinni azt a sok borzalmat amit átéltünk. Pedig átéltük. És túléltük. 

Nem tudjuk, hogy valaha még vissza mehetünk-e New Yorkba. Jelenleg erről mindenki kussol. 

Mindannyian leültünk az erkélyünkre amin pont elfértünk hatan. Cayson elhelyezkedett mellettem majd összekulcsolta a kezeinket. 

-Valaki kér?-Nyújtotta felénk Oliver a cigis dobozát mire megráztuk a fejünket. Bármennyiszer is találkozunk mindig megkérdezi tőlünk, pedig tudja, hogy nem dohányzunk. Mintha meg sem hallana minket. 

Aderyn pszichológushoz kezdett el járni már pár héttel később a Londonba utazásunk után. Carter mindenben segített neki. Hiszen ha szeretsz valakit mindenben segíted. 

Evelyn együtt lakik Oliverrel. Elméletileg csak mint "lakótársak", de persze ezt senki sem hiszi el nekik. 

-Szóval Johan...-Kezdett el beszélni Aderyn felnézve az égre.-Johan nélküled nem éltük volna túl. És tudom...-Letörölt az arcáról egy könnycseppet.-tudom, hogy neked esélyed sem lett volna túlélni, de jó lenne ha most itt ülnél velünk. Odafönt még találkozunk.-Aderyn mindenki nevében beszélt ebben a pillanatban. 

-És kúrjál meg pár nőt ott fent is!-Kiáltott fel Oliver mintha pont a poénok idejében lettünk volna. 

-Oliver!-Szólt rá Evelyn dühösen.-Azonnal fogd be! 

-Jólvan csak vicceltem ci...-Egyértelműen azt akarta mondani, hogy "cica" amit Cayson is tudott mert igencsak erősen rászorított a kezemre. Pár pillanatig azt hittem, hogy el is töri! 

-Haha, szerintem beszéljünk Johanról.-Nevetett fel kínosan Evelyn amire a legjobban Oliver kezdett el helyeselni. 

-Olyan voltál nekem mintha az apám lettél volna. Még arra a kis időre is...-Suttogta Cayson lehajtott fejjel.-Neked köszönhetem, hogy ezt a seggfejt itt mellettem akkor nem hagytuk ott.-Mutatott rám miközben felnevetett. Én is elnevettem magamat ahogy rá néztem a mosolygó Caysonra. 

-Ja, mert te kérdés nélkül otthagytál volna egyedül!-Csattantam fel belenézve a szemeibe.

-De csak mert akkor még nem ismertelek.-Felelte szemtelenül visszanézve rám.

-Hihetetlen vagy Cayson Sulliven. Ennyi a véleményem.-Imádtam Caysonnal együtt élni. Igazából még most is imádok vele együtt élni. 

-Emlékszünk rád Johan. Örökké emlékezni fogunk.-Mondta végül Evelyn könnyektől csillogó szemekkel. 

Mindenre emlékszünk. Minden borzalomra és minden szép dologra is. Emlékszem arra amikor előszőr néztem bele Cayson szemeibe. Emlékszem arra amikor előszőr csókolt meg.

Mindenre emlékszem Johan. 

A baseball ütőm ott van az ágyam alatt elrejtve most is. Lehet még szükségem lesz rá. 

És akkor emlékezni fogok, hogy-hogy kell megvédenem Caysont, Johan. 

VÉGE. 

Hát tényleg itt a vége. :) Egyszerűen imádtam írni ezt a történetet, imádtam a karaktereket meg úgy mindent! Remélem tetszett nektek a lezárás! Köszönöm a sok kommentet és Vote-ot mind nagyon sokat jelentett! :) További szép napot minden kedves ólvasómnak!