Fogadd el! [ Befejezett! ]

5.♧

▪Rin▪
Másnap fáradtan keltem. Nem aludtam túl sokat. Újta és újra előjött bennem a tegnap este, de most nem idegesítem ezzel magam. Ja ez kb addig ment is amíg eszembe nem jutott, hogy iskola van és ott megint találkozok vele. Elindulok le a konyha felé valami lelki támaszért, ami jelenleg egy lekváros vajas kenyér. Leülök az asztalhoz és elekzdem eszegetni. Érzékelem hogy már egyedül vagyok itthon. Hirtelen csörögni kezd a telefonom. Felveszem egy fáradt
,,Halló'' - val majd ismét harapok egyet a kenyérből. Majd szinte fuldokolni kezdek ahogy meghallom a hangot a kis készülékben. Még a reggelim is kiesett a kezemből. Szegényt nyugtatnom kell a vonal túloldalán, hogy élek, semmi bajom.

- Nyugi nem fogok meghalni csak meglepődtem, hogy te hívtál. De miért is hívtál?.... Ja értem.... Nem, ráérek.... Akkor a város széli kosároályán találkozunk. Szia.

Leteszem a kis kütyüt az asztalra, belegondolva, hogy mibe mentem bele kiráz a hideg. De a kosárpálya messze van nincs idő ezen agyalni. Felrohanok a szobámba felkapom az egyik térdnadrágom, az egyik fehér ujjatlanom és a piros kapucnis pulcsim álca gyanánt. Zsebre teszem a telefonom és a lakáskulcsot majd elindulok. A találkozó helyére a legrövidebb út az iskola utcáján keresztül vezet. Ezét a fejembe húzom a kapucnimat, a zsebemben maradt fülhallgatót pedig bedugom a fülembe, de zenét nem kapcsolok. Lehajtott fejjel haladok el a hatalmas épület előtt nehogy bárki is felismerjen.

Az utamon mindenféle ember haladt el mellettem. Édesanyjuk kezét szorongató kisgyerekek akik boldogan igyekeznek az iskolába. Idős nénik akik a piacra sietnek friss zöldséget venni. Idős bácsik akik vagy a buszmegállóba baktatnak vagy a postára feladni a csekeket. Egy felnőtt férfi aktatáskával rohangál miközben headsetbe beszél egyik ügyfelével. Felnőtt és tini lányokat, fodrászhoz vagy fodrásztól jönnek-mennek. Napközben elég zajos a város.

Egy zebránál állok és várom, hogy átmehessek. Szemem sarkából látok egy nálam nem sokkal idősebb lánytól az értetlen és egyben megvető tekintet az öltözékemre. Mintha látná a múltam és a jövőm. Végre zöldre vált a lámpa és elnéz rólam a lány. Na végre már kezdett idegesíteni. Gyorsan átlépdelek a fehér-fekete aszfalton, egy-két sarkon befordulok és a város csendes, kertvárosi részére érek.

Meglátom az ítéletem helyszínét. Azt az átlátszatlan, zöldes hálóval körülvett pályát. Áldom azt aki ilyenre tervezte. Közelebb érve hallom a labda kemény hangját ahogy az aszfalton pattog egy..két majd a műanyag palánkról lepattanva hangosan átcsörtet a hálóként szolgáló láncok között és ismét földet ér. Minél közelebb vagyok annál jobbam ver a szívem, amit a torlómban érzek. Most találkozok vele előszőr az a bizonyos nap óta. Megfogom a hideg fémből keszűlt kilincset, veszek egy mély levegőt majd lenyomom és belépék. Egy halk sziával köszöntöm régi ismerősöm. Aki jelenleg egy palánktól távol áll. Ő is halkan köszönt majd felveszi a dobó pozíciót és a hat méterrel arrébbi kosárba egy íves hárompontost dob. Erről már mesélt nekem, de csak a mi iskolánkban játszott meccsén láttam először. Felszedi az elgurult gömböt, s beszélni kezd.

- Nem hittem volna, hogy tényleg eljössz - a hangja csak még mélyebb lett ami eszméletlenül szexivé tette.

- Megígértem, nem? És különben sem volt más dolgom - magyarázom és megindulók felé.

- De neked ilyenkor iskolában kéne lenned, nem? - kérdezi miközben ő is elindul felém. Jobb kezében a labdával, egy hirtelen csukló mozdulattal pörgetni kezdi mutatóujján. A másik kezével pedig ennek folyamatosságát segíti.

- Igen, de nem sok lelkierőm van hozzá - látva közeledését lasítom lépteim.

- Tényleg? Azt elárulod, hogy miért is? - a csikós gömb már rég nem volt a kezében. Megállt.