Fogadd el! [ Befejezett! ]

7.♧

▪Rin▪
Az ősz közepe táján a reggelek egyre hűvösebbek lesznek. A lakásban mégis meleg van. A reggelimként szolgáló tál gabonapehely felett a gondolataimba merülök. Tudom, nem valami férfias reggeli, de ugyebár én sem vagyok az, meg egy etel hogy lehetne férfias. Csak nézem a tálat és ráeszmélek milyen nyugtató az a látvány amit a tányér tartalma nyújt. Ahogy a fehér tej keveredik a müzli színével, olyan nyugtató.

-n...in...RIN! - kissé összerezzenve nézek az előttem hadonászó húgom mérges tekintetébe. Leolvasva az arcáról már egy ideje szolongathat, de én nem nagyon figyeltem rá - Jó. Most, hogy figyelsz rám. Elmentünk, majd csukd be az ajtót - bólintok ő pedig mielőtt kilépne az ajtón visszafordul - Bátyó!

- Igen?

- Sok sikert - hát igen. Ő az egyetlen aki tudja, hogy meleg vagyok. Igen most már képes vagyok ezt bevallani magamnak. Másnak még nem szívesen mondanám el, nekem ez is elég.

Ő az aki segített nekem, hogy hihetően tudjak hazudni, mert ez neki nagyon megy. Remélem ez az egy hét nem volt hiába. Hogy Nate elé tudok állni és a szemébe hazudni. Hogy az a hazugság hihető lesz és elhiszi mindenféle akadékoskodás nélkül.

Miután befejezem a reggelim felmegyek a szobámba, felkapom azokat a ruhákat amik először a kezembe akadnak, majd gondosan bezárva a lakás ajtaját és elindulok. A szokottnál korábban, remélve, hogy minél később futók össze barátommal. Az utcák még kissé sötétek, a hideg ellenére mégis kellemes idő van.

Nyugodtan sétálok a jól ismert úton, amikor egy hatalmas lökést érzek magamon hátulról, a vállaimat pedig egy szoros ölelés keríti hatalmába. Lefagyok, nem merek hátra nézni. De nem is kell mivel fehér tincsei csiklandozzák az arcomat, így felismerem, hogy ő az.

- N...Nate - félve szólítom meg. Elenged, szembefordít magával, kezeit vállamra teszi és ellentmondást nem tűrő tekintettel néz egyenesen a szemembe.

- Hol voltál eddig? - dühösnek tűnt, de ezt a hangjából nem lehetett érzékelni.

- Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem, de beteg voltam. Elkaptam valami vírust ami szinte az ágyhoz láncolt - mosolygok rá. Szinte valodi moloynak is elmenne. Szerencsére valami igazság is volt benne, mert csütörtökön tényleg beteg lettem.

- Nem vetted fel a telefont sem.

- Igazából csak ma reggel láttam, hogy kerestetek mert ki volt kapcsolva. Nem nagyon használtam és gondoltam ma már úgyis találkozunk szóval nem válaszoltam - közben elindultunk a suli felé.

- Értem. Csak még annyit, hogy Eliot azt mondta, hogy látott a kosárpályán egy sráccal...ö..ölelkezni - az ölelkezni szót úgy ejtette ki a száján mind akit folytogatnak. Addig az oké, hogy erre a kilyelentésre azt hittem minden oda veszett, hiába hazudoztam a húgomnak, hiába volt minden, de, hogy ez belőle is hasonlót vált ki, olyan furcsa érzés.

-Jaj, emlékszem az akkor volt amikor az orvostól jöttem hazafelé. Az a srác egyik régi ismerősöm, már rég beszéltünk, felhivott, hogy nem e szertnék vele találkozni, ezért elmentünk a kosárpályára beszélgetni - hatásszünet - Egyszer csak rosszul lettem és elájultam. Gondolom a kezei közé eshettem. Már csak arra emlékszem, hogy az ágyamban ébredek - ilyen hirtelen ilyen hihető hazúhság. Büszke lennél rám Jina.

- Értem... de már jobban vagy? - kérdezte miközben homlokomra tette kezét a láz jeleinek ellenörzéseként. Amikor aggódik értem, olyan aranyos.

- Persz. Már sokkal jobban vagyok. De hol van Eli es Jaz?

- Ja hát már a múlt hét közepe óta nem együtt megyünk suliba. Már nem várnak meg. De nem is bánom. Így jobb - addig beszélgettünk, hogy már az iskolánál is voltunk.