Fogadd el! [ Befejezett! ]

15.♧

▪Nate▪
Az idő relatív. Egy üres térben állok. Egyedül vagyok, sötét van és fázok. A percek fénysebességgel száguldanak el mellettem, hagyva maguk után egy ki fény csíkot, ami ha csak egy pillanatra is, de érzékelteti, hogy élek. Az órák már ráérősebben, mégis elkerülnek és elvesznek a távolban. Egy nap úgy telik el mintha valaki siettetné. Két nap.. negyvennyolc óra. Mire is elég az. De most ez nem lényeges. Két napja már annak, hogy az magát hullámként leírt személy megfosztott attól ami az életet jelenti számomra. Rin, drága barátom és lelki társam. Hol lehetsz most? Mit tett veled? Mit tehettek veled? A szíved még játsza e azt a számomra oly jól ismert ütemet kis mellkasodban? Ismét látni kezdek egy résnyi fényt, ami közeledik felém. A sötétséget felválltja a világosság és nem fázok tovább.

A nappalink ablakánál állok és tekintek ki azon. A tél csak most kezdődött mégis hó szállingózik az üveg túloldalán. Nem rég óta havazhat, éppenhogy befedi az utakat, ahol az emberek lábnyoma pontosan kivejető. A napot a felhők ölelik körül így nem engedik, hogy láthassuk fényét.

A derekam lassan felmelegszik és láthatatlan erők húznak el a helyiségben lévő kanapéra. Már egyedül sem vagyok. Hisz magam hívtam fel őt. Jay.. örülök, hogy eljöttél és itt vagy velem. Ígéreted szerint segítesz a kutatásban. A kanapé kartámlájának támaszkodik engem pedig ölében tart és ölel magához. Kellemes melegség fog el a társaságában.

Mindenféle gondolatok kavalkádja van a fejemben. Félek, hogy soha többé nem kaphatom vissza Rint, bármilyen önzőn is hangzik ez. Hogy mit csinálhat vagy csinálhatnak vele. Erőszak, testi lelki bántalmazás, fontos részei bemocskolása, eladása és ezek mindenfele variációi. Ürességet érzek, mint amikor éhes vagy csak ilyenkor az egész tested kong az ürességtől. Szólnom kellene a rendőrségnek. Ketten kevesek vagyunk egy ilyen ügy felgöngyölítéséhez. Ekkor belém hasít egy emlék. A mellettem lévő üvegasztalról felkapok egy kis készüléket, felolodom és buzgón keresni kezdek.

- Mit keresel? - kérdezi a testemet rabul ejtő fiú, kiváncsian hajtja fejét vállamra.

- Emlékszem mikor Rin mesélt nekem a múltjáról említett egy fiút. Jasonnek hívják. Ha emlékeim nem csalnak most már rendőr. Ő biztosan tud segíteni. A telefonszámát keresem - ahogy ez a mondat elhagyta a számat felvillan az előbb említett neve a telefon névjegyzékében. Rákattintok, a fülemhez emelem, s várom a kicsöngés végét. Megkönnyebbülök mikor egy kedves fiatal férfi hang szól bele a készülékbe. Névkártyát cserélünk majd elmesélem mi történt és várom válaszát a segítségül hívására. Egyértelmű igennel felel. Nem is vártam volna mást attól aki együtt volt Rinnel. Megbeszéljük a részleteket majd elköszönünk. Kis megnyugvással a szívemben teszem vissza a telefont az asztalra és döntöm hátra a fejem barátom vállára.

- Na mi történt? Intéztél valamit? - kérdezi úgy mintha az elmúlt pár percben nem lett volna itt velem.

- Igen. Sikerült elérnem Jasont. A történték kissé lesokkolták, de azt mondta mindenképp segíteni fog. Ide jön másodmagával úgy bő három óra múlva. Utána mindent megbeszélünk - a szavak lassan siklanak ki ajkaim között. Fáradt vagyok, az elmúlt két napban nem aludtam sokat, a gyomromban lévő görcs és a hangos gondolataim miatt. A szemhélyam egyre nehezebb lesz nem tudom nyitva tartani. Nem, most nem allhatok. Most kezdődnek csak az igazi nehézségek.

- Aludnod kéne amíg ide nem érnek. Mást jelenleg nem tehetsz érte - kis puszit kapok tőle az arcomra. Igaza van. Lehet hogy ez a három óra lesz egy ideig az utolsó alkalom, hogy nyugodtan alhatok. Kezeit a lábam alá vezeti, lassan felemelve engem. Lelép a kanapéról majd visszafektet rá. Valahova elmegy, egy takaróval tér vissza. Rámteríti, s helyet foglal az egyik fotelban. Én pedig kissé megnyugodva alszok el.