Azt hittem...[Befejezett]

2.rész

Este hazaugrottam a stúdióból, aztán pedig a Yoongi által megadott helyre mentem. Szöulnak erősen a külvárosi részében elhelyezkedő  kis kapu volt. Amíg az ember nem fedezi fel, a kapun elhelyezkedő szerény, de szép táblát rá se jön hogy egy étterem előtt áll. Belépve az épületbe, egy kellemes hangulatú, tradicionális koreai étterem tárult elém. Körbe nézve, elkezdtem a szememmel Yoongit keresni. Aztán egyszer csak hátulról valaki megfogta a vállamat. Egy pillanatra összerezzentem, majd hátra pillantva, rájöttem hogy Yoongi volt az.
-Gyere- int hogy kövessem. Az étteremben amúgy sincsenek túlzottan sokan, de azon a részén ahol mi leülünk ott végképp nincsenek. Miután rendelünk, Yoongi  kérdőn néz felém.
-Hogy telt az elmúlt négy éved? – kérdezi, mire elnevetem magam.
-Jelentkeztem, egyetemre szerencsére felvettek. Másfél éve körülbelül szöulba költöztem, egyetemre járok és mellette fotós segédként dolgozom.
-Na ez jól hangzik. – bólogat.
-Veled mi a helyzet? – kérdezem.
-Hát amit tudsz. – von vállat. E-közben megérkezik az ételünk, megköszönve hozzá is látunk.
-Ez aztán tömör volt.- biccentek. -Hmmm szerelem? – húzom mosolyra a szám. Mire Yoonginak a pálcikát tartó keze megáll a levegőben, majd vesz egy mély levegőt.
-Van. – válaszol röviden.
-Értem. -érezhetően, sikerült érzékeny témára tapintanom, de ennél egy fokkal tovább megyek. – Na és hogy álltok?
-Beszéljünk másról! – néz rám Yoongi.
-Okés bocsi. – sütöm le a szemem.
-Nem történt semmi, csak...majd. – ezt követően csendben eszünk, tovább. – Na és te? – kérdezi egy kicsit később.
-Én mi?- kérdezem, a számban lévő falat lenyelése után.
-Van valakid? – kérdezi Yoongi.
-Jaa igen van egy macskám. – válaszolok, magamban tartva a kitörni készülő nevetésem.
-Egy macska. – bólint Yoongi, és elneveti magát. – Talán az én estem még se olyan vészes – teszi hozzá.
-Nem tudom milyen a te helyzeted, de ne sértegesd a macskámat. Egy nagyon is aranyos, kis kölyök cica– nézek rá durcásan.
-Rendben, nem fogom. Legalábbis megpróbálom.

2 héttel később

A fotózás óta újra tartom a kapcsolatot, Yoongival és Taevel is. Azóta igaz egyikőjükhöz se volt személyesen szerencsém, mivel mindenkinek sok a dolga. Ennek ellenére azért telefonon beszéltünk párszor. A macska tápos dobozzal a kezemben készülök megetetni az én szőrgombócom, mikor megcsörren a telefonomon. Ismeretlen a szám, de azért felveszem, hátha a munkahelyemről hívnak.
-Igen? – szólok bele.
-Szia Kim NamJoon vagyok. – mutatkozik be az illető. – Az az idióta, aki pár hete a fotózáson nem mutatkozott be, elég bunkó volt aztán pedig elrohant – darálja a szöveget, mire én elmosolyodom.
-Áh így már emlékszem.  Honnan van meg a számom? – kérdezem.
-Yoongitól, és azt szeretném kérdezni, hogy estleg késő délután ráérsz-e arra hogy személyesen is elnézést kérjek a viselkedésemért. – kérdezi, mire az én kezemben lévő macskatápot sikeresen kiborítom méghozzá a lábam körül dörgölőző macskám fejére. Nyilván a hosszúra nyúlt hallgatásom miatt NamJoon ismét megszólal – Itt vagy még? – kérdezi.
-I-igen itt vagyok. A délután meg rendben. – miután leteszem a telefont, csak megrázom a fejem. A jelenet után, igen csak meg volt róla a véleményem. Viszont úgy néz ki ezen lehet nem árt majd változtatnom. 
****************************
A város egy kevésbé forgalmas területén elhelyezkedő parkba beszéltük meg a találkozót. Szinte egyszerre állok meg az egyik padnál a baseball sapkában és maszkban lévő NamJonnal.
-Szia – mosolyog rám. – Először is szeretnék elnézést kérni- vág bele azonnal. – A nevem pedig Kim NamJoon. – hajol meg. Én pedig meglepve pislogok, a srácra majd elmosolyodom.
-Hwan Byul Chang vagyok, a bocsánat kérés pedig elfogadva.
Egy darabig csak csendben ülünk a padon, majd NamJoon megszólal.
-Gyere mutatok valamit. – indul meg a park, fákkal sűrűn benőtt része felé, ami egy kissé meredek. Én pedig, némi habozás után követem. Tavasz lévén a fák már néhol zöldelnek, a virágok pedig már nyílnak. A meredek rész után a fák sűrűjéből Szöul szinte teljes látképe tárul a szemünk elé. Nem sokkal odébb pedig ott folyik a Han folyó. Gyakorlatilag a folyó partjának egy nem túlzottan ismert szakasza.
-Szép nem igaz? – huppan le NamJoon az egyik fa tövébe.
-Még mennyire, hogy szép. – bólogatok.
-Kellemes hely, szerencsére igen csak kevés ember jár a parkba mivel messze esik a város központjától. Az a pár ember aki, a parkba jár nem igazán szokott ide jönni. – magyarázza NamJoon, miközben le se veszi a szemét a városról.
-Te hogy találtad meg a helyet? – kérdezem, én is leülve a fűbe. NamJoon pedig csak egy félig meddig nevetésnek betudható hangot hallat. -Ha nem akarod nem mond el csak kérdeztem. – vonok vállat. – ezután mind a ketten csendben figyeljük a pörgő várost. Innen egész messzinek látszik a Han folyó is.
-Fotós szeretnél lenni? – kérdezi, elszakítva a tekintetét a városról.
-Igen, azt hiszem. – húzom fél mosolyra a szám, annak ellenére, hogy nem tudom mire vélni a kérdést. Ezután ismét beáll közénk a csend, amit most én szakítok meg.
-Te tényleg személyesen akartál elnézést kérni? – teszem fel a kérdést, ami talán nem a leg illendőbb, de hát ez van.
-Igen. Miért ne? – von vállat NamJoon.
-Hmm értem, ez rendes tőled. – bólintok. A mellettem ülő srácot figyelem, aki ebből mit sem vesz észre. Igazándiból van benne valami érdekes, a látképet figyeli, mintha minden egyes rezdülését a városnak magába akarná szívni, de érezhető hogy valahol nagyon máshol jár fejben. Igazándiból elgondolkodom a dolgon hogy mit keresek én itt. Mintha csak egy külső szemlélő lennék  egy betolakodó, akit valamiért nemes egyszerűséggel beengedtek. A már-már igen csak zagyva gondolatmenetem félre téve a városra emelem a tekintetem. Nem tudom meddig bambulhattam magam elé, mikor egyszer csak NamJoon megszólalt.
-Miért nem engeded hogy, magával ragadjon amit látsz? – kérdezi halkan.
-Hogy érted? – kérdezem, továbbra is a tájat figyelve.
-Feszült vagy, a tartásod is elárulja, és az alsó ajkad lassan véresre rágcsálod. – érinti meg az említett részt, közelebb hajolva. Én pedig, nagyra nyílt szemekkel pislogok NamJoonra, akinek ekkor csörren meg a telefonja. Valamit morogva halássza elő a zsebéből a készüléket, majd felveszi. Valamit mond, a telefonba majd, egész hamar bontja a vonalat. Én pedig még mindig az előző érdekes szituáció hatása alatt állva, nézek magam elé.
-Mennem kell. – néz rám NamJoon miután lerakta a telefont.
-Rendben. – biccentek.
-Majd beszélünk, Byul. –  áll fel a földről, és felém lép. -Ezzel meg csak óvatosan. -érinti meg óvatosan az alsó ajkam, amit így nem harapdálok tovább. Kacsint egyet majd sarkon pördülve magamra hagy. Tényleg rám kacsintott???