ɴᴇᴠᴇʀᴍɪɴᴅ

∆Kezdetek∆

Jungkook

-Boltba mentem!-kiabáltam az ajtóból Taehyungnak, majd válaszát meg nem várva léptem ki az ajtón.

Elég késői időpontot választottam boltba menésre, de mit tehetnénk?  Taehyungnak megigértem, hogy a kedvencét főzöm vacsorára, de elfogyott a főbb alapanyag hozzá.

Boldoggá akarom tenni, még ilyen apró dolgokkal is, szóval ez most fontos nekem.

Lassan lesz 1 éve, hogy elkezdtünk járni. Csak a múlthónapban határoztunk úgy, hogy együtt fogunk lakni, de őszíntén:minden percét élvezem. Ő szàmomra az igazi!

Kissé féltékeny típus, de neki nincs miért annak lennie.

Ezekkel a gondolatokkal csuktam be magam után az ajtót. Lesétáltam a lépcsőkön, majd kiléptem a lépcsőházunkból, minek 2. emeletén lakunk.

A hideg, esti levegő egyből megcsapott, ahogyan kiérkeztem a melegből. Kissé összebb húztam magamon kabátomat, és a boltba vettem az irányt, ami szerencsére közel volt, így nem kellett sokat sétálnom.

Mikor beléptem, egy érdekes párbeszédnek lehettem fültanúja.

-Ha nincs pénz nincs étel.-a boltos vontatott sóhajt hallatott, ahogyan az elötte álló vevővel beszélt.

-Kérem! Csak ezt az egyet! Nagyon éhes vagyok!  Kérem! Napok óta nem ettem!-a vevő lehajtott fejjel könyörgött az eladónak, akit úgy látszott nem nagyon érdekli az elötte álló ember könyörgése.

De engem megrendítettek szavai. Annyira megsajnáltam! Csak hátulról láttam a fiút, de így is látható volt, hogy mennyire sovány. Koszos ruhái csak úgy lógtak rajta. Alacsony volt, és olyan gyengének tűnt! A szél simán eltudná fújni, nem mellesleg nagyon hideg volt odakint, rajta pedig csak egy szál póló volt. Nem hiszem el, hogy hogyan lehet ilyen érzéketlen az eladó!

Gyorsan felkaptam hát azt, amit szerettem volna, majd nem habozva vettem még 5-öt abból, amit az eladótól kért a fiú.

Gyorsan odafutottam, de már a srác eltűnt.

Sietve fizettem, majd távoztam a boltból, remélve, hogy megtalálom őt.

Nem kellett sokáig keresnem. A bolttól nem messze didergett egy padon. Reszkető alakját a sötét ellenére is érzékeltem. Ezért lassan elindultam felé.

Mikor odaérten, szinte észre sem vette jelenlétemet.

De, hogy vette volna észre, ha éppen halálra akar fagyni?!

A szatyromat a földre tettem, majd levettem magamról a kabátomat.

A hűvös bekúszott pulcsim alá, de most ennek a fiúnak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

-Szia-köszöntem neki csendesen, és vállára terítettem kabátomat.

Oly annyira gondolataival volt elfoglalva, hogy észre sem vette, hogy itt vagyok, ezért megilyedt.

Nagy szemeit csodálkozóan emelte arcomra.

-S-s-s-z-i-i-i-a-a-alig tudta kierőszakolni dús ajkain ezt az egy mondatot, úgy vacogott foga a hidegtől.

Belebujtattam kezeit a kabát ujjaiba, majd nyakig felhúztam kabátom cipzárját. Nagyon nagy volt rá a kabátom, de legalább így nem fázott annyira.

A kapucnit a fejére húztam, miből nem látszottak ki gyönyörű szemei. A karjaimba kaptam, menyasszony stílusú pózban, majd a szatyrokat felvéve a földről indultam el vele. Haza.

Még mindig reszketett mint a nyárfalevél, de a kabát és a testem melegétől, már sokkal jobban érezhette magát.

Nem szólt egy szót sem, és nem is tudott volna. Én sem szóltam. Csak az a cél lebegett a szemeim elött, hogy haza vigyem a meleg lakásba, és, hogy biztonságban tudhassam őt.