ɴᴇᴠᴇʀᴍɪɴᴅ

∆Végzet∆

~Epilógus~

*körülbelül 5 évvel később*

-Elsem hiszem, hogy már 3 éve az esküvőnek!-nevettem fel gyengéden Jimin gyűrűs ujját simogatva, amin az eljegyzési gyűrűje pihent. Pont ugyan olyan volt, mint az enyém.

Színtén ugyan azzal a szöveggel a belsejébe gravírozva.

"Szeretlek most, és örökre"

Jimin halkan felnevetett mondatomra.

-Évfordulónk alkalmából csinálhatnánk valamit-fontam körbe karjaimat a derekán. Beleszippantottam selymes nyakába, belélegezve azt az illatot, amit oly régóta ismerek már.

-Várjál már Jungkook, a gyerekek még itthon vannak.-kezeit a mellkasomra téve tiltakozott.

-Hadd adjak már csak egy csókot a feleségemnek.

-A férjed vagyok

-Nem. Kettőnk közül határozottan te vagy a feleség.-megrázta a fejét, de szája sarka mosolyra húzódott, és egy pillantra hozzáérintette ajkait az enyéimhez

-Jeon Jimin-suttogtam ajkaira egy mosollyal az arcomon.-Tetszik az új neved

-Nekem is-piszkálgatta a nyakláncomat.

-Jól áll neked-folytattam.-Így legalább mindenkinek tiszta, hogy te és én-

-Apaaa! Apaaaa!-a két kis lurkónk, Ryun és Jonghyung a nevünket kiabálva szaladtak le a lépcsőn, megtörve a meghitt pillanatunkat átalakítva egy másikra.

-Apaaa Ryun azt mondta buta vagyok!!

-Azért mert Jonghyung meghúzta a copfomat.

-Nem is!

-De!

-Nem!

-De!

A két veszekedő után Jiminre kaptam a tekintetemet, aki úgy nézett rájuk, mint mindig mikor négyesben vagyunk.

Ki gondolta volna, hogy lesz egy családunk?

Körülbelül 3-4 éve fogadtuk őket örökbe. Véletlenszerű volt, vagy csak csupán a sors akarta, hogy ott járjunk.

Ryun a kislányunk alig volt egy éves akkor. Előszőr csak úgy volt, hogy őt fogadjuk örökbe, de aztán egy alig 2 évvel idősebb kisfiú jött oda hozzánk sírva, hogy ne vigyük el az ő testvérét.

Addig fogalmunk sem volt arról, hogy ők igazándiból testvérek, vagy, hogy a kislánynak egyáltalán van tetsvére.

Az utolsó napunkat töltöttük Dél-Koreában és minden egyes helyett bejártunk, majd ott kötöttünk is.

Ausztráliába költöztünk végleg hátrahagyva a múltunkat, és Jimin pszihológusát is, aki sokat segített nekünk.

Nehéz volt felnevelni őket, nagyon sok idő volt az is számomra, míg megfelelő állást találtam.

Felelőtlennek éreztem magunkat, hiszen még 2 gyereket is elkellett tartanunk de hála Istennek hamarosan eltudtam helyezkedni-persze Taemin sokat segített benne- egy fotós cégnél, így sokkal nyugodtabb voltam, hogy van egy biztos, jólfizető állásom.

Jiminnek mondtam, hogy ő inkább maradjon itthon a gyerekekkel, amíg ovisok nem lesznek.

Az utálat kissé lecsendesült így megpróbálkozott újra a zenével, de mivel ez már elmondása szerint nem volt ugyanaz számára, táncoktató lett egy BigHit nevezetű cégnél, ahol új barátora tettünk szert.

A két állás jövedelmezett annyi pénzt, hogy egy nagyobb, kertes házba tudjunk költözni a gyerekekkel.

Nem tudtam sokáig, hogy jó apa vagyok-e de Jimin mindig biztosított erről. Az esküvőnkön ugyan nem vehettek részt a szüleink, hiszen valahogyan mind a ketten úgy jártunk, hogy bizonyos okok miatt nem szerettek minket tovább.

Így az esküvőnk szűkös volt, de annál boldogabb, mikor kimondtuk az igent.

Igazi nászéjszakánk addig nem volt, amíg nem szereztünk megbízható barátokat itt, kik tudnak vigyázni a gyerekekre.

Jiminnel sem volt olyan egészségügyi baj vagy probléma ami megakadályozhatott volna bennünket a boldogságban.

Az az egy év sokat segített neki is szerintem, amikor pszihológusnál járt. Valamennyire felvolt képes dolgozni a múltja sötétjében lévő dolgokat, ami látszott rajta.

Mintha kivirult volna, akárcsak egy virág. Én voltam, és vagyok is a legboldogabb ember, hogy vele tölthetem le az életem hátralevő részét.

-Gyerekek Jung bácsi hamarosan jön értetek, ugye összepakoltatok már?-kérte számon Jimin a gyerekeken.

-Apa miért csókolgatja mindig a nyakadat?

-Múltkor láttam, hogy a pólója alá bújt.

-Csak bújócskáztunk!-vörösödtem el, és elszakítottam számat Jimin nyakától.-Sipirc felfelé pakolni!-mondtam én is nekik "szigorúan".

Jimin mosolyogva nézett utánunk.

-Foglalkozz velem-bújtam hozzá közelebb.

-Mindjárt jön Hoseok amúgy is, és akkor majd

-Akkor majd kiélhetem rajtad az elfolytott vágyaimat-doromboltam.

Mondatomra elpirult kissé.

Csatlakoztattam ajkainkat, és felemeltem Jimint a combjainál fogva. A konyha pultra raktam őt, és kissé elfordítottam a fejemet, hogy nyelvemmel utattudjak törni a szájába.

Hevesen tapadtunk egymásra, mikor is csengettek, na meg a gyerekek is leszaladtak ennek hallatára.

-Apa mi csináltok?-bukkant fel Jonghyung feje mellettünk érdeklődően.

Szétrebbentünk egymástól akár két tini.

-Semmit. Inkább menjünk ajtót nyitni.-javasoltam nekik.

Hátranéztem, és megragadtam a pirosodó Jimin kezét.

A gyerekek addigra már kinyitották az ajtót, előttünk felfedve a mindig mosolygós Hoseokot.

-Heey! Indulhatunk?-mosolygott a gyerekinkre, majd egy pár sort beszélgettünk még vele.

Elköszöntünk egy öleléssel a gyerekektől.

A tölgyfa ajtó becsukódott előttünk.

Egyből Jimin dereka után kaptam.

-Integetni is kellett volna nekik-sóhajtott Jimin megforgatva a szemeit.

-Majd legközelebb ne aggódj. Addig is... Tudod csinálhatnánk mást is..

-Olyan kanos vagy mindig!-nevetett fel Jimin a mellkasomra csapva.

-De te ezzel együtt is szeretsz-mondtam neki mosolyogva.

-Mindennel együtt.-ölelt magához.

-Végig gondoltad már azt, hogy hogyan jutottunk ide?

-Mindig ezen gondolkozom, én is.-a kanapéra dőltünk.

-Néha azt kívánom, hogy bár máshogyan történt volna minden. De-állt meg egy pillanatra és a szemeimbe nézett.-Mindig arra jutok, hogy akkor sosem jutottunk volna ide.

Tarkójánál fogva közelebb húztam őt magamhoz. Fejemet az övéhez döntöttem.

-Mit számít már mi volt! Sosem lettem volna olyan veled, ha tudom: te vagy az az ember akit mindig is kerestem. Mindig.-hanyatt dőltünk a kanapén.

A fejem a matracba süppedt, az ő feje a mellkasomon pihent.

-És ez csak egyre jobban erősödik, ahogyan telnek a napok, és múlnak az évek.

Testünk melett összefont ujjaink pihentek. Végigsimítottam a jegygyűrűjén mégegyszer, majd megcsókoltam őt.

-Szeretlek.-motyogtam dús ajkára.

-Én jobban.-válaszolta.