,,Vadállat."

Harmadik fejezet

Zsozsoval együtt szaladtunk le jelzőkor a büfé elé. Furcsa látvány volt, hogy a falatozónál már kicsengő előtt is kígyíózó sor állt.
-Akkor úgy látszik éhenhalunk- mondtam, majd elindultam felfelé a lépcsőn.
-Milyen óránk is lesz?-kérdezte Zsozso mellettem sétálva.
-Hittan-unott fejet vettem fel.- Hozz sok papírt, mert én rajzolni fogok!

A folyosókon bolyongva a tanári mosdóból épp Annané jött ki, és mégegyszer esedezve bocsánatot kért, hogy második világháborús feladatok is voltak a dogában. Mi csak bólogattunk, hogy semmi baj, de a faszt semmi baj! Persze hogy baj, hogy ez miatt lesz majd kettes a dolgozatunk! Zsozso és én elköszöntünk, majd mindketten csak ráncoltuk a homlokunkat. Nem ártott volna a kedves tanárunknak átfutni a netről letöltött ingyenes dolgozatot.

Becsengőkor leszaladtunk a nyelvi terem elé, mivel csak ott volt hely a hittan órára. Balszerencse, hogy senkinek sincs akkor épp angol-német vagy francia órája. Nem lett volna baj ha terem nélkül maradunk, úgyis ez a világ legeslegunalmasabb órája, és azon kívül, hogy Hilda néni pofázik, semmit se csinálunk.

-Dicsértessék!-léptem be a szűkös terembe, ahol már mindenki összetett kézzel állt.
-Na végre, megjöttetek!- mosolygott ránk Hilda néni, azzal elkezdett imádkozni.
Becsatlakoztunk Zozsoval és az imák után elővettünk pár rajzlapot, amit a hittanfüzetünkbe rejtünk. Nem mintha abba nem szoktunk volna rajzolni, szinte az egész egy rajzfüzet, de jobb tiszta lapra rajzolni, mint vonalasra.
Zsozso füzete tele volt lovakkal, én általában nyominger embereket rajzolgattam. Kezdtem is a vázlatot, radíroztam, firkáltam, radíroztam, színeztem, firkáltam. Kész is! Mire befejeztem, meglepődve vettem észre, hogy már a jelzőn is túl voltunk.
-Mindörökké, Ámen-köszönt el mindenkitől Hilda néni, azzal mi is kiviharzottunk a teremből.

Még leballagott néhány unalmas óra, és végre befejezték a hetedik óránkat is. Táskámat a hátamra vettem és elindultam hazafelé. Nem sokat melegedett az időjárás reggel óta, csak a Nap sütött ki, ami miatt teljesen olyan illúzió volt, mintha vad forróság lenne, pedig valójában január közepe van. Tíz perc unalmas séta után végre megpillantottam az út mentén a boxokat. Az idegrendszerem iskola után tulajdonképpen egy roncs, az agysejteim száma pedig egyenlő a nullával. Éppen ezért türelmem már nagyon nem volt ahhoz, hogy végigsimogassam a lovak feje búbját az egész úton.

Végre beérve a macskaköves udvarunkra, láttam, hogy éppen két lovas is edz az egyik homokos pályán. Ugrattak, olyan 120 cm-t. Egyikőjük alatt Robin, a tizennégy éves Hannoveri, másikuk pedig Tokyo-n lovagolt aki egy tizenhat éves Oldenburgi és Welsh keverék kanca. Édesanyukám vezényelte a vérre menő küzdelmet; egyikük meg tudta ugrani a 121 cm-t, másikuk pedig a 122-t. Bajnoki győzelem!