,,Vadállat."

Nyolcadik fejezet

Bennt álltam. Kezemmel gyengén dörzsöltem Savaria nyakát. Jó sok idő eltelhetett; már az istállóban teljesen sötét volt, és az apró ablakokon sem jött be semmilyen fény. Hál' istennek elhoztam a telefonomat, így minden finomság nélkül előkaptam a zsebemből, és megnéztem az időt.

0:23. Szent kenyér! Hogyan lehettem itt ennyi időt? Bocsánatkérően a ló szemébe néztem, míg ő kapálózni kezdett a lábával a már eléggé kitaposott szalmaágyon. Úgy döntöttem, ma inkább itt maradok. Mármint.. nem tejesen itt.

Néhány perc múlva már egy kantár lapult a csődör fején, kezemben pedig egy futószár hevert.
-Cssst! Gyere, Savaria!- suttogtam, mire a ló engedelmesen közelebb lépett hozzám.

Kinyitottam az ajtót; kisétáltam rajta, hogy hozzak egy kis vizet, mire azt látom, hogy Savaria a nyerges ajtaján kukucskál. Kisiettem a nyergesből és elindultam a kijárat felé. Rácsatoltam a zablára a kötőféket, és elég lazán tartottam a kezemben. A ló egy agresszív mozdulat nélkül jött mögöttem. Egy közeli legelőre mentünk, ahol tehenek szoktak lenni, de éjszakára nem hagyják kinn őket, így szabad volt a pálya. Félúton már elengedtem a kezemből a futószárat; Savaria kötélként húzta maga után a rojtos, hosszú anyagdarabot. Engedelmesen követett.

Mikor megláttam a zöld rétet, megfogtam a kezembe a földön pihenő futószárat. Gyöngéden bezártam a legelőt körülvevő kerítésen lévő kaput. Lecsatoltam a futószárat a ló fejéről. Ő rám nézett mégegyszer, majd hirtelen felemelő mozdulatot mutattam a kezemmel. Elengedte magát; innen tiszta volt az instrukció.

Eszeveszett sebességgel galoppozott végig az egész hatalmas legelőn. Bakolt, ugrándozott, ágaskodott. Mosolyogva néztem, ahogyan kitombolja magát. Egyszerűen rossz és felemelő érzés is volt egyszerre. Lehet, hogy évek óta most először engedi ki magát fűnek-fának. A csillagos ég minket bámult, egyszerűen nem törölhettem le a mosolyt az arcomról.

Körübelül fél óráig figyeltem, ahogyan mindent elfeledve vágtat, rúg, ágaskodik, ugrál, mocorog, izeg-mozog.. Majd egyszer csak megállt. Fejét felém fordította és egy nyugodt könnyű ügetésben felém lépdelt. Megállt előttem, és szinte várta, hogy mit teszek. Egyszerűen a gondolataiba láttam. Minden mozzulatából egy dologra következtetett. Várta, hogy felüljek a hátára.

Sohasem járt a kezem még ilyen gyorsan; bontottam le a fejéről a kantár. Igyekeztem kikapcsolni minden egyes kicsi csatot, amely akadályozná, hogy levegyem a kantárt a fejéről. A zablához engedelmesen kinyitotta száját, és mikor már minden lekerült róla, ledobtam a földre a bőrszerszámot. A futószár már rég lenn hevert.

Sietve fölszálltam a hátára. Gyengén belerúgtam.
-Gyerünk, Savaria!- kiabáltam, és elégedetten figyeltem, ahogyan gyorsul, és egyre csak közeledik a kerítéshez.
A kerítésnél visszafordult, mintha egy profi szlalomozó lenne, és azonnal fölgyorsult egyész gyors galoppra. A másik kerítéshez pár másodperc alatt elértünk. Viszont az helyett, hogy visszafordultunk volna, gond nélkül átugrottuk az akadályt. Ő egyre csak gyorsult és gyorsult.

Két kezemet kitártam, minden megszűnt körülöttem. Kéz és nyereg nélkül ugrattam és galoppoztam.. De ez most nem számít. Itt az a lényeg, hogy Savarián.