In the church

2.

Hogy anyám mennyire nyírt ki, minekután én badarságokat csacsogtam az atyának? Nagyon! És mennyire bosszulta meg? Nagyon!
Kitalálta, hogy mivel úgy sincs tervem a nyárra, ezért a templomban fogok segítkezni. Ha kell, akkor felseprek, veszek a boltban misebort, vagy segítek az atyának pakolászni.
Hogy mennyire voltam dühös, amikor ezt meghallottam? Nagyon!
És csaptam-e világháború méretű hisztit? Nagyon!
De nem tudok már ellene mit tenni, ugyanis anya elkürtölte az egész városnak nevezett faluban, hogy az ő lánya milyen segítőkész. Persze elkezdődtek a pletykák, miszerint én csak az új, fess pap miatt vagyok ilyen szorgos, de a pápákat is leköröző hívők ezt azonnal cáfolták.

- Én nem fogom azt a szart felvenni csak azért, mert belépek Isten házába - mutattam idegesen arra a darabra, amit anya lóbált előttem már vagy fél órája. Rusnya volt. Fogalmam sincs, hogy a barna melyik árnyalatát képviselte, de undorító volt, a derekán lévő zöld öv pedig csak mégjobban vonta magára az emberek figyelmét.

- Fayre, a szobroknak nincs szemük, Shawn atya pedig nem úgy néz rád, mint egy nőre, szóval senkit sem fog érdekelni a ruhád. - nyomta ismét felém, de mivel nem voltam hajlandó elvenni, ezért ezt megelégelve a vállamra terítette. - Jól fog állni.

- A vörös hajra is ezt mondtad - fordultam utána háborogva. - Aztán mindenki azt mondta, hogy úgy nézek ki vele, mint egy pirosra festett dió.

- Mert az emberek vakok és nem tudják, hogy mi a szép és mi nem az.

- Nem, csak neked túl szűk a látásod. Én ezt nem fogom felvenni! - dobtam a kanapéra a szóban forgó ruhadarabot. Szegény valószínűleg még soha nem kapott ekkora figyelmet.

- Jó, akkor menj kisestélyiben, vagy fürdőruhában, mit bánom én már, hogy mit csinálsz - ment be a konyhába idegesen. Elmondhatom, hogy jók vagyunk egymás kiidegelésében.

A győztes vigyorommal rohantam be a szobámba, hogy keressek valami értelmes göncöt, amitől nem háborodik fel az atya és borít szembe egy pohár szenteltvízzel. Hosszas vacillálás után, ami egyébként maximum csak tíz perc volt, kiválasztottam egy sima rövidnadrágot és a hatalmas keresztel díszített pólómat. Mégis csak templomba megyünk, na.
Jégszőke hajamat ismételten egy szoros copfba fogtam, felvettem a cipőm, majd miután üvöltöttem anyának, hogy indulok, ténylegesen elindultam.

A nap minden erejét bevetve nyújtott meleget a városunk lakosainak, ami jólesően cirógatta kreol bőröm. A lábamat komótosan szedtem a kihalt utcán, miközben unottan nézelődtem mindenfelé. A fák hatalmas lombjaikkal keresztezték a járdát, ezzel védelmet nyújtva a káros sugarak ellen, aminek egyébként egy picit örültem is. Ahogy megláttam a templomot rájöttem, hogy nekem ehhez tényleg nincs kedvem. Mindazok ellenére, hogy mekkora lendülettel indultam el, most olyan voltam, mint akit úgy lökdösnek be.

- Hahó! - szólaltam meg, amikor beértem a kissé sötét helységbe. Ez cseppet sem hatott horrorosan, áhh dehoogy... - Ohh, dicsértessék! - varázsoltam magamra egy kedves mosolyt, amikor az atya, a szokásos fekete reverendájában felém közeledett. Vajon az alatt van még ruha?

- Mindörökké ámen! - válaszolta kedvesen. - Nagyon köszönöm az egész egyház nevében, hogy ilyen nagy szorgalommal járulsz hozzá ahhoz, hogy templomunk megőrizze tisztaságát.

- Hogy mi? Az egész egyház? Én nem fogom még a Vatikánt is takarítani! - ingattam a fejem. Amikor aztán szórakozottan elmosolyodott rájöttem, hogy megint hülyeségeket beszélek és nem arra akart kilyukadni, hogy az atyák takarítónője leszek.

- Azért a Vatikánba csak ezért nem utaznánk el. Egyébként szabad megtudnom a neved? Édesanyád nem említette és nem tudom, hogy hogy hívjalak - magyarázta.