Clara me

2.fejezet

-Perselus !

Felpattant a fotelból és az ajtóhoz sietett. Nagyon dühös volt, mert a kiabáló felébresztette Lucát. Mielőtt kivágta volna az ajtót felvette a keservesen síró gyereket a karjaiba. Mikor kinyitotta az ajtót Minervával találta szembe magát, aki se szó se beszéd beviharzott a házba ügyet sem vetve Perselusra.
-Persze, fáradj csak be.- mondta magában, miközben Lucát ringatta.
-Perselus, miért hívtál a leveledből arra kö...- itt elakadt a szava, mikor meglátta a férfi kezében a csecsemőt.
-Kié ez a gyerek, csak nem a te gyereked?!- sopánkodott Minerva.
-Nem, Minerva, nem az én gyerekem és fogalmam sincs kié.
-De... de mégis, hogyan került hozzád?
-A küszöbön hagyták, csak nem hagyhattam ott!?
-Hát persze, hogy nem. De mégis mi a neve, kik a szülei, nem volt mellette semmi, amikor rátaláltál? Talán egy levél vagy üzenet vagy bármi?
-De- mondta és átnyújtotta Minervának a levelet.
-De mi az, hogy emlékek?- kérdezte miután végigolvasta.
-Azt én sem tudom, Minerva- persze, hogy nem mondta el neki, hogy nála vannak. Nem akarta visszaadni Lucát ,esze ágában sem volt olyanoknak vissza adni, akik már egyszer eldobták.
-Egyébként, a neve Luca.
-Hogy mi?- Kérdezte Minerva a gondolkodásból feleszmélve.
-A nevét kérdezted az előbb, a neve Luca.
-Nagyon szép név,- mondta Minerva miközben közelebb lépett a férfihoz, hogy szemügyre vegye a gyereket-és milyen szép gyerek.- kacagott fel miközben nézte az alvó kislányt.
-Igen, az.- mondta Perselus mosolyogva
-Mit akarsz csinálni vele, árvaházba adod?
-Nem, olyat sosem tennék!
-Akkor hát örökbe fogadod?
-Igen, ezt tervezem, csak sikerüljön- mondta maga elé miközben egy könnycsepp csordult le az arcán.
-Nem lesz semmi baj, Perselus.- mondta, majd megsimogatta a férfi karját.
-Had lássam.- és ezzel a lendülettel ki is vette Perselus kezéből a kicsit. Luca egy darabig csöndben tűrte a műveletet, de végül eltört a mécses.
-Sss, sss, sss- csitította Minerva, de Luca nem engedett. Nem tervezte abbahagyni a sírást. Perselus, mikor látta, hogy nem fog csillapodni átvette és védelmezően magához ölelte a kicsit, aki rögtön abbahagyta a sírást.
-Nahát, nálad rögtön megnyugodott.- lepődött meg a nő.
-Igen.- mondta Perselus és lenézett a karjaiban fekvő gyerekre, belenézett a nagy barna szemeibe és elveszett bennük.
Leültek a kanapéra beszélgetni és mikor már úgy látta a kicsi nem fog felkelni felállt és betette a kiságyba.
-Hozhatok egy teát, Minerva?- kérdezte halkan.
-Igen, de inkább menjünk át a konyhába beszélgetni.- mondta a nő és elindult a konyha felé. Perselus készített egy teát, majd leült Minerva mellé az asztalhoz.
-Mit tervezel, mi lesz a munkáddal?
-Éppen, ezért hívtalak ide. Reméltem tudsz, majd segíteni nekem. Mint már mondtam szeretném felnevelni, de a Roxfortban segítségre lenne szükségem, hogy tudjak a munkára és rá is koncentrálni.
-Igen, ez így érthető. Ha úgy rendeznénk az órákat, akkor talán nem kellene minden órára magaddal vinned. Szerintem mindenki segítene a tanári karból, akinek éppen lyukas órája lenne, csak beszélni kell velük.
-Köszönöm, Minerva. Remélem tudjuk rendezni a dolgokat a többiekkel.
Még beszélgettek egy darabig, aztán miután Minerva elment Perselus felvitte lucát aludni és ő maga is lefeküdt.