Clara me

7.fejezet

Mikor felkelt egyből felült. Homlokáról egy hideg, vizes kendő hullott az ölébe. Torkát már marta a savas hányás. Fel akart állni, de a gyomra tartalmát nem tudta tovább odabent tartani, ezért a földre kezdett el hányni. Egy nő szaladt be a szobába és egy lavórt nyomott a kezébe. Leült mellé és elkezdte dörzsölgetni a hátát. Mikor látta, hogy már nem fog többet hányni vissza fektette az ágyra és megtörölte arcát. Egy pálcaintéssel eltüntette a hányást a földről, majd kiment a szobából.
Perselus nem tudta elhitetni magával, hogy nem esett neki jól az érintés, igenis kellemesnek találta ahogyan a nő dörzsölte a hátát. Rég nem érzett már testén női kezeket.
Elnyomta az álom, mikor újra felébredt már dél volt. Énekszót hallott beszűrődni a szobába. Felállt és körülnézett. A szoba nem volt nagy, mindössze egy ágy és egy nagy tükrös szekrény volt benne. Odalépett a tükörhöz és meglepődve tapasztalta, hogy a bájitalt hatása még mindig tart, bár tudta, hogy már nem sokáig. Kinyitotta a szoba ajtaját, ami a nappaliba nyílt. Egy hosszú barna hajú nő ült neki háttal egy széken, előtte a szőnyegen pedig egy három év körüli gyerek, akinek szőke haja két kis copfba volt fogva feje két oldalán. A nő egy dalt énekelt a kicsinek, aki időnként be is csatlakozott. Perselus megállt és nekidőlt az ajtófélfának és csak nézte őket. A nő hangja csodálatos volt, akár egy álomba is beillett volna. Miközben nézte őket bizsergés futott végig rajta, elmúlt a bájital hatása, de ő nem törődött vele. Mikor a dalnak vége lett elkezdett tapsolni, szája sarkában pedig egy kis mosoly jelent meg. 
A nő ijedten hátra kapta a fejét. Felpattant a székből, felkapta a földről lányát és pálcát ragadott. Hátrált néhány lépést miközben pálcáját végig Perselusnak szegezte.
-Ki maga?!- üvöltötte a nő remegő hangon.
-Perselus Piton.- mondta majd egy pár lépéssel közelebb ment.
-Ne jöjjön közelebb! Különben....
-Nem fogom bántani.- mondta nyugalommal hangjában de félt, hogy ennyi nem lesz elég a nő meggyőzéséhez.
-De mégis, hogyan... az előbb még...- hebegte és leeresztette pálcáját. Lánya közben hangos sírásba kezdett karjaiban.
-Bájital.- mondta és még közelebb ment.
-Így már érthető.- mondta a nő és leült az egyik fotelbe.
-Leülhetek?- kérdezte Perselus a mellette lévő fotelre sandítva.
-Persze. Foglaljon csak helyet.
-Megkérdezhetem a nevét?- nézett rá a nőre.
-Milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. Karolina Viteans vagyok.
-És téged kis hölgy, hogy hívnak?- nézett a nő ölében ülő gyerekre. 
-Erna Viteans.- mondta büszkén majd kiugrott az anyja öléből és Perselushoz szaladt.
-És a bácsit, hogy hívják?- kérdezte mosolyogva.
-Én Perselus Piton vagyok. Örülök, hogy megismertelek Erna.- nyújtott kezet, Erna pedig diadalittasan megrázta.
-Hány éves vagy?- kérdezte Perselus, mikor Erna elengedte a kezét. 
-Három.- mondta büszkén és még kezén is mutatta.
-Már ilyen nagy lány vagy?- mondta és rámosolygott.
-Igen, de anya mégsem hagy seprűn repülni.- mondta durcásan és anyja felé pillantott.
-Beszéljek vele?- kérdezte Perselus, de a huncutság ott lapult arca vonásaiban és hangjában.
-Igen! Léci, léci.- nézett rá nagy bociszemekkel.
-Megteszem, amit tudok.- mondta és felállt, hogy a nőhöz közelebb eső kanapéra üljön át. Erna pedig elkezdett játszani játékaival, amik a nappali padlóján hevertek szanaszét.
-Ms. Viteans.?- szólította meg a nőt aki eddig lányát figyelte.
-Igen?- kapta a férfira tekintetét és pillantásaik egy röpke másodpercre találkoztak.
-Köszönök mindent, hogy ápolt, hogy nem hívta rám a minisztériumot és, hogy nem átkozott meg.
-Nem tesz semmit. Biztosan maga is megtette volna ugyanezt.- mosolygott a férfira.
-Biztosan.- motyogta orra alatt miközben kezét nézte.
-Mondja csak, van gyereke?- kérdezte a nő csillogó szemekkel.
-Igen, van egy lányom.
-Hogy hívják?
-Luca.- mondta és a bűntudat hallatszott a hangjában. Bűntudata volt, amiért lányát másokra bízta.
-Mennyi idős?
-Hat hónapos.
-Akkor még kicsi. De tegnap nem kellett volna hazamenned? A feleséged nem aggódik?- kérdezte idegesen.
-Nincs feleségem.
-Ó... Elnézést. Akkor kivel hagyta otthon?-kérdezte aggódva.
-Egy barátomnál van.- mondta komolyan és ebből Karolina rájött, hogy nem kéne többet kérdeznie. Egy pár percig csendben ültek, majd Perselus szólalt újra meg.
-A férje nem bánja, hogy itt tartózkodom? Mert ha kellemetlenséget okozom, akkor haza megyek. Nincs belőle semmi probléma, én vagyok a vendég, nekem kell alkalmazkodnom.
-Nem, már nincs férjem.
-Elnézést. Nem akartam tapintatlan lenni.- mondta lesütött szemmel.
-Már rég elváltunk, még Erna születése előtt. Nem működött a dolog. Na de mindegy, ez már a múlté.- mondta majd csend állt be közéjük, csak Erna motyogását lehetett hallani.
-Hozhatok egy teát vagy kávét?-kérdezte a nő mikor felállt a fotelből.
-Igen, egy tea jól esne, köszönöm.- mondta, majd a nő átment a konyhába, így neki alkalma nyílt jobban körülnézni.
A fal fehér volt, míg a bútorok fa színűek. Egy szürke kanapé és két bézs színű fotel szolgált ülőhelyül. A polcok tele voltak könyvekkel és képekkel, amik Ernát és Karolinát ábrázolták. Minden képen mosolyogtak, minden képből áradt az az igazi szeretet. Perselus felállt, odalépett az egyik szekrényhez és leemelt róla egy képet. Ahogy nézegette eszébe jutott, hogy neki nincs képe se anyjával se pedig lányával. Egy könny csordult ki szeméből végig arcán.
-Perselus!- hallotta meg a gyermeki hangot háta mögül. Megtörölte arcát rendezte vonásait, majd Ernára nézett, aki ez idő alatt már odaszaladt elé.
-Igen. Mondd csak, Erna!- a kislány huncut mosolyra húzta száját, majd megragadta Perselus kezét és elkezdte a hátsóajtó felé húzni. 
-Gyere! Gyere!- kiáltotta boldogan.
-De mégis hova megyünk?- kérdezte meglepődve a férfi, mivel fogalma sem volt, hogy mit akar a kislány. Mikor már szinte az egész kerten végigvonszolta Perselust, Erna felkiáltott.
-Ide!- mondta mikor megállt egy kis épület mellett.
-Mit akarsz csinálni?
-Repülni.- mondta határozottan, majd kinyitotta az ajtót és bement.
-De szerintem ezt édesanyád nem fogja engedni.- mondta mikor Erna már egy seprűvel jött ki.
-Léci, na. Úgyhogy te felülsz, én meg eléd és még kormányozni is te fogsz.- nézett rá nagy bociszemekkel.
-Majd ha látom, hogy a kezedbe tudod hívni a seprűt!
-De én meg tudom csinálni.- mondta elszántan és letette a seprűt a földre. Gondolkodva mellé állt és nézte. Látszott rajta, hogy fogalma sincs mit kéne tennie.
-Ugye tudod mit kell mondani?- kérdezte Perselus gúnyosan.
-Persze, tudom.- mondta még elszántabban.
-Na had lássam!- nézett rá gúnyosan. Tudta, hogy a lánynak fogalma sincs mit kéne mondania a vagy tennie.
-De nem tudom.- kezdett el pityeregni.
-Gyere ide.- guggolt le Perselus és széttárta karjait. A kislány odafutott hozzá és megölelte.
-Megmutatod?- kérdezte Erna szipogva, miközben felnézett rá a szemét törölgetve.
-Persze,hogy meg.- állt fel és a seprűhöz lépett.Erna érdeklődve figyelte.
-Annyit kell mondanod, hogy fel. Lényeges, hogy határozott legyél. Fel!- "parancsol rá" a seprűre, ami a földről a kezébe ugrott.
-Gyere, próbáld meg.- szólt a boldogan mosolygó lánynak. A lány odaszaladt hozzá és a seprű mellé állt.
-Fel!- kiáltotta, mikor a seprű felé emelte a kezét, de az meg se moccant. Erna felkapta a fejét és szomorúan Perselusra nézett.
-Próbáld meg újra.- biztatta a férfi, mikor látta a csalódottságot az arcán.
-Fel!- kiáltotta még hangosabban és elszántabban és a seprű kezébe ugrott.
-Ügyes vagy.- dicsérte meg Perselus.
-Nagyon ügyes vagy, kicsim.- lépett mellé Karolina. Perselus meglepődve kapta oldalra a fejét. A nő olyan csendesen jött ki a házból, hogy neki egyáltalán fel sem tűnt, pedig hallása igen kiélesedett az évek alatt. A nő bement a kis épületbe és egy seprűvel tért vissza.
-Na kisasszony ha már ilyen ügyes akkor akár mehetünk is egy kört.- erre a mondatra Erna szeme felcsillant és boldogan anyjára mosolygott.
-Anya, anya, Perselus is jöhet?- nézett kérlelően anyjára.
-Ha akar.- nézett kérdően Perselusra.
-Csak ha nem probléma.
-Már miért lenne az?- mosolygott a férfira és felé nyújtotta az eddig kezében tartott seprűt.
-Akkor, nagyon szívesen.- mondta és elvette a seprűt.
Mikor felszálltak Erna elkurjantotta magát.
-Versenyezzünk.- a két felnőtt összenézett, majd a birtok végében lévő fa sorra, bólintottak majd Perselus megvárta, míg Karolina szól Ernának, hogy kapaszkodjon és már indultak is. Végigsuhantak a kert felett. Perselus lassabban ment, mint a seprű bírta volna, ezzel hagyva azt, hogy Ernáék nyerjenek. Mikor visszaértek a házhoz és leszálltak a seprűről Erna boldogan és kissé kárörvendve szaladt oda hozzá.
-Mi győztünk! Mi győztünk!- skandálta miközben mosolyogva ugrándozott. Perselus nem foglalkozott vele pontosan erre a reakcióra számított, de Karolina szúrósan tekintett lánya felé.
-Kicsim nem szép....- kezdett bele, de Perselus félbeszakította.
-Hagyja csak, had örüljön!- mondta miközben a nő mellé lépett.
-Ó kérem tegeződhetnénk, hisz végső soron szinte egyidősek vagyunk.- kacagta el magát a nő.
-Persze, semmi akadálya.
-Erna, gyere menjünk be!- kiáltott a lányának és elindult a bejárat felé. Míg ő és Perselus lassan sétáltak Erna előre szaladt és mire beértek a nappaliba már javában játszott. Leültek, majd csendben megitták a teáikat.
-Mióta álltál ott?- kérdezte Perserus megtörve a csendet.
-Pont elég ideje ahhoz, hogy lássam hogy te csodálatos apa vagy.
-Én ezt nem állítanám. Milyen apa az, aki magára hagyja a lányát? Lerészegedik, majd másnap egy idegen házban ébred?
-Egy olyan apa ,akinek kell egy kis szabadidő.- mosolygott rá Karolina.
-Megyek, nem zavarok tovább.- állt fel kissé zavartan Perselus, nem gondolta volna, hogy ilyen érzelgős is tud lenni, méghozzá egy idegen emberrel.
-Igazán nem zavartál.
-Köszönök mindent. A védőbűbájt ne felejtsd el visszatenni a ház köré, mert kiiktattam.- mondta és egy kis mosoly bújt meg szája sarkában.
-Csodálkoztam is, hogyan jutottál be.- mosolyodott el a nő is.
-Perselus, jössz játszani velem?- szaladt oda hozzá Erna.
-Most mennem kell, Erna.- mondta majd az ajtó felé indult.
-Maradj még egy kicsit játszani!- nézett szomorúan de elszántan a férfira.
-Viszlát!- köszönt el és remélte Erna lemond a vele való játszásról, de ez nem így lett. Erna földhöz vágta magát és elkezdett sírni. Anyja felvette a földről és megtörölte könnyes arcát.
-Majd legközelebb játszotok Perselussal.- mondta, majd bizakodva a férfira nézett.
-A következő alkalommal mindenképpen játszunk.- mondta a könnyes szemű kislányra nézve.
-Kisujj.. eskü?- kérdezte szipogva és Perselus felé nyújtotta kisujját. Perselus összekulcsolta sajátjával és a lányra mosolygott.
-Kisujj eskü.- mondta és megrázta ujjukat.
Elbúcsúztak, majd Perselus haza hopponált. Mivel a mai nap már nem akart semmit csinálni, felment hálószobájába és végignyúlt az ágyán. A gondolatok tornádóként kavarogtak fejében. Nem tudta eldönteni, hogy mit érez, bűntudata volt, amiért Lucát Minervára hagyta, míg ő egy egész délutánt egy másik gyerekkel játszva töltött el. Örült a véletlen találkozásnak Karolinával, végre érezte, hogy él, ez a nő újra megdobbantotta a szívét. Nem tudta magában tagadni, hogy gyengéd érzelmeket kezdett el táplálni iránta. A nő mosolya ott lebegett szeme előtt, a kacaját hallotta fülében. Teljesen megbabonázta. Nem tudta, hogy ő hogyan volt képes arra, amivel előtte már sokan próbálkoztak, ez pedig a Perselus szívébe való bejutás volt. Talán, azért sikerült neki, mert nem próbálta. Nem próbált Perselus kedvében járni, nem manipulálta semmivel, csak egyszerűen önmagát adta. Kedves volt hozzá, habár semmi oka nem volt rá.
 Azt érezte, hogy elárulta az egyetlen nőt, akibe eddigi életében szerelmes volt, Lily Pottert. Egy kósza könnycsepp csordult le arcán, majd a levegőbe suttogta.
-Bocsáss meg, Lily!- ebben az egy mondatban minden benne volt, minden egyes ki nem mondott szó, minden fájdalom, minden bánat és minden öröm, ami az évek alatt felhalmozódott szívében. Minden, amit eltemetett szívébe legmélyére. Elméje, lelke és szíve felszabadult a múlttól. A jelenben kell élnie a jelen eseményeivel és érzéseivel, nem pedig a múltba kapaszkodnia.
Felállt az ágyról és a fürdőszobába ment. A tükörhöz lépve egy kis karcolást fedezett fel homlokán. Akkor szerezte, amikor beverte a fejét. Ez a kis sebhely boldog emlékeket tartalmazott. Nem tüntette el, hagyni akarta, hogy magától gyógyuljon meg. Úgy érezte, míg meg van ez a seb, addig vele vannak az emlékek is.
Lezuhanyozott és elment lefeküdni.
Egy igen érdekes, mondhatni rémálma volt. Karolina karjaiban zokogott a Mungo folyosóján. A fotósok pedig bőszen kattogtatták gépeiket körülöttük. Az éjszaka közepén riadt fel, nem tudta, hogy az álom mit jelenthet, de egyáltalán nem tetszett neki. Visszafeküdt és remélte, hogy reggelig többet már nem ébred fel, de az álom nem hagyta nyugodni, csak forgolódott az ágyában. Agya zakatolt fejében, nem tudott elaludni.
Kiment a konyhába és főzött magának egy teát. Könyvei közül kikereste azt, amit utoljára olvasott és leült az íróasztalához olvasni. Figyelmét nem tudta teljesen lekötni, ezért úgy döntött, hogy otthagyja a könyvet és elkezd bájitalt főzni. A bájitalos szekrényéből már sok bájital hiányzott és a hozzávalókból is híján volt ezért ezt a programot is lemondta. Úgy döntött, hogy másnap elmegy az Abszol útra megvenni a hiányzó hozzávalókat. Visszament hálójába, lefeküdt és elnyomta a már jól megérdemelt álom.