Clara me

3.fejezet

Néhány héttel később.

Az örökbefogadás sikerült, nagy meglepetésére nem is rémültek meg tőle.Szinte már mindenki tudta, hogy Perselusnak gyereke van, mivel nem hagyhatta magára otthon a kicsit, mikor elment bevásárolni. Egy ilyen alkalommal találkozott Harry Potterrel.
- Jó napot, professzor úr.
- Jó napot, Mr Potter.- mondta morgósan, mert semmi kedve nem volt csevegni.
- A kis apróságban kit köszönthetek?- kérdezte Harry, ahogy jobban szemügyre vette a kicsit.
- ő Luca, a lányom.- mondta már egy kicsit lágyabb hangon és megsimogatta a kicsi arcát, aki erre elkapta az ujját és megszorította. Harry felkacagott a jelenet láttán.
- Nagyon szeretheti magát, professzor és úgy látom ő is elrabolta a maga szívét.- és ez így volt, bizony Luca elrabolta Perselus szívét, már az első perctől kezdve, mikor meglátta.
- Igen. Egyébként, hogy van? Mi járatban az Abszol úton?
- A Czikornyai és Paczában voltam.
- Örülök, hogy találkoztunk, de nekem mennem kell!
- Én is örültem, Professzor. Viszlát!
- Viszlát!- mondta Perselus és már ott sem volt.

Mikor hazaért letette Lucát és kiment a teraszra kávézni. Mikor befejezte léptek zaja ütötte meg a fülét az ajtóhoz érve. Kivont pálcával ment be, de amit ott látott az letaglózta, ott állt előtte Lucius Malfoy Lucával a kezében.
- Mi a jó Merlint keresel itt, Lucius?!- kiáltott miközben kikapta a kezéből a gyereket.
-Legalább aranyvérű volt?
- Hogyan?- lepődött meg Perselus.
- Az anyja. Gondolom, ha már felcsináltál egy nőt az aranyvérű volt, bár tudom, hogy ez neked nem számít.
- Mi a fenéről beszélsz Lucius?!- kérdezte Perselus felcsattanva.
- Hát, nem hiszem, hogy magadtól fogadtad örökbe. Biztosan volt valami oka.
- Nem volt szükségem okra az örökbefogadáshoz és, ha lett volna akkor sem tartozik rád.- mondta hűvösen.
- Nem mondhatod komolyan, hogy csak úgy örökbe fogadtál egy gyereket!- kiáltotta.
- Ne kiabálj, felébreszted Lucát!- rivallt rá és ringatni kezdte a kicsit, de mivel az érezte apja feszültségét nehezen csillapodott, mikor az lenézett rá csak dühöt és megvetést látott a szemében, míg az arca meg se rezzent, vonásai olyanok voltak, akár egy szoboré. Perselus felkapta a fejét és összetalálkozott tekintete Lucius gúnyos és lenéző pillantásával.
- Mi az, Perselus, meglágyult a szíved?-  kérdezte gúnyosan és közelebb lépett. - Na, nem akarod megtudni kinek a gyerekét dédelgeted? Csak egy varázslat lenne az egész.- mondta miközben végigsimított a kicsi arcán.
- Ne is gondolj erre, Lucius.- mondta dühösen.
- Ha nem, hát nem- mondta a legnyugodtabban. - De azért én kíváncsi lennék miért olyan fontos neked a gyerek.
- Mert a lányom.- mondta büszkén, de dühösen. Igen is büszke volt arra, hogy van egy lánya. Az ajtóhoz ment és kinyitotta. Ezzel jelezve Luciusnak, hogy nem látja szívesen. Ezt az érzést egy kézlendítéssel is nyomatékosította. Lucius komótos léptekkel ment el az ajtóig.
- Viszlát, Perselus, még látjuk egymást.- mondta, majd elhopponált.

- Miért akarja ennyire tudni?- Kérdezte saját magától. Mikor rápillantott lányára minden kétsége elszállt, nem akarta tudni, hogy kik az igazi szülei, de azt tudta, hogy egész életében saját lányaként fogja szeretni és mindent meg fog adni neki.