Haikyuu x Reader

Hűvös Cseppek

Akaashi Keiji

A ti történetetek egy rideg, őszi reggelen kezdődött...

 

- Akaashi odanézz! - harsant fel mögötted egy izgatott fiúhang, mire te ijedten pördültél meg az irányába.

Azonban nem számítottál arra, hogy két rohadt magas sráccal találod szembe magadat. Megilletődve torpantál meg hirtelen, mert ha nem teszed, akkor már mind a hárman a földön kötöttetek volna ki. Azért persze még így is kibillentél az egyensúlyodból, de a fekete hajú fiú gyorsan elkapta a karodat és nem engedte, hogy elessél. Gyengéden tartott téged addig, amíg végre össze nem tudtad szedni magadat. Miután megbizonyosodott arról, hogy biztosan állsz a lábaidon, lassan elengedett.

- Minden rendben van? - fürkészett aggodalmasan, mire te egy halvány mosollyal az arcodon felpillantottál rá.

Ám abban a másodpercben, ahogy összekapcsolódott a tekintetetek, a levegőd bennrekedt a tüdődben. Nem bírtál megmozdulni, de még csak megszólalni se. Szinte elvesztél abban a gyönyörű, átható szempárban. Teljesen megigézett. A szíved vad vágtába csapott át, de csak azzal hitegetted magad, hogy biztos még mindig a sokk hatása alatt vagy. Hiszen majdnem földrezuhantál két Tokyo-torony méretű fiúval! Az eszed ezt súgta neked, de szíved legmélyén tudtad, hogy teljesen másról van itt szó. Csak akkor még nem akartad magadnak beismerni.

- P-persze... Bocsánat! - motyogtad elpirulva, mire ő csak egy elbűvölő mosolyt villantott neked.
 
 

°°°
 

Zafírkék... - Később ez az egyetlen egy szó jutott az eszedbe, amikor visszaemlékeztél arra pillanatra.

Teltek a napok, hetek és az idő lassan már novemberbe fordult. De te még mindig nem találkoztál velük újra. Pedig mindennap úgy keltél fel, hogy azt kívántad, bárcsak ma megint összefutnátok. De sajnos semmi ilyesmi nem történt. A két idegen fiút mintha köd nyelte volna el. Sehol sem találtad őket. Pedig kerested őket. Komolyan! Te, akit mindenki csak jégkirálynőként ismer, vágyik valaki társaságára. Hihetetlen... Senki sem gondolná rólad, pedig igaz. Viszont mindenki változhat. Még te is.

Épp az egyik ilyen reménytelennek tűnő nap után sétáltál át az iskola udvarán, amikor hirtelen labda pattogtatásra lettél figyelmes. A kíváncsiságod persze most is győzött, ígyhát elindultál a sportcsarnokotok felé, hogy megnézd, vajon mi folyik odabent. Félve kukkantottál be az ajtón, de amikor észrevetted, hogy mi történik a helységben, lelkesen csillant fel a szemed.

- Akaashi! - hallottad megint a kiáltást és rögtön deja vù-d lett.

- Mi van már Bokuto-san?! - pördült meg a feketeség egy pillanat alatt, amikor is észrevett téged az ajtóban ácsorogni.

Hirtelen még a levegő is megfagyott egy másodpercre. Akaashi szemei újra teljesen elvarázsoltak téged. De úgy tűnt, nem csak te vagy ezzel így. Zafírkék íriszei melegen olvadtak össze a te átlagos [Sz/szín] színűiddel. Aztán lassan lesütötted a szemeid, megszakítva ezzel a túl hosszúra nyúló kínos pillanatot. Az első gondolatod az volt, hogy most meg fogsz halni. A második pedig, hogy rájöttél miért nem futottál össze velük az évnyitó óta. Hiszen neked alapból több órád volt mint a két felsőbb évesnek, ráadásul mire te végeztél, addigra ők már edzésen voltak. Soha nem gondoltál rá, hogy esetleg sportolhatnak... Pedig így minden érthető lett.

- Szia, idegen! - köszönt neked az a hang, ami folyamatosan szerelmed hangját ordítozta, ezzel kizökkentve téged a gondolataid közül.

- H-helló! - motyogtad halkan miközben bizonytalanul ráemelted a tekintetedet.