Haikyuu x Reader

H. Cs. - 1

1. Laza mosollyal az arcodon lassan elindulsz Akaashi felé.

    
   

Végül megvontad a vállad, majd elkezdtél a fiú felé sétálni. Belül nagyon ideges voltál, de nem mutattad ki. Ezért csak gyorsan elmosolyodtál, amikor pedig összeakadt a tekinteted Akaashival, az arcodon eddig ülő félszeg mosoly igazivá vált. Szinte már odaértél mellé és épp köszöntél volna neki, ám hirtelen valaki elállta az utadat.

- Sok sikert Akaashi-saaan! - nyávogta a szőke lány, miközben a fiú nyakába vetette magát.

Teljesen lefagytál. De nem csak azért, mert éppenséggel egy idegen ribanc ölelgette szerelmedet, hanem azért mert amaz pedig a csaj derekát átkarolva tartotta meg.

- Köszönöm, Fujiko! - nézett le rá egy kedves mosolyt villantva.

Megsemmisülve léptél egyet-kettőt hárta. Nem értettél semmit, egyszerűen nem bírtad felfogni a kialakult helyzetet. De végül a keserűen mardosó szomorúság lassan bizony szétterjedt az egész testedben. Eleinte csak megszólalni nem tudtál, aztán már megmozdulni sem. Végül valaki véletlenül meglökött a válladnál fogva, amivel rögtön kirángatott téged a sokkoltságodból. Hirtelen fordultál meg, hogy távozz.

Abban a pillanatban még csak az sem jutott az eszedbe, hogy neked iskolába kéne menned. Nem foglalkoztál Bokuto utánad ordítozó hangjával, sem a röpicsapat többi tagjának sajnálkozó pillantásaival. Egyszerűen haladtál arra amerre lábaid vittek. Egy dologra akartál csak figyelni. Ez pedig nem más volt mint, hogy hogyan kell lélegezned. Mély levegő orron keresztül be, majd szájon ki. Muszáj volt ezzel lekötnöd magadat. Különben megőrültél volna.

Az eső, ami már napok óta váratott magára, pont akkor kezdett el esni, amikor beléptél biztonságot nyújtó otthonodba. Szüleid már nem voltak otthon, ezért küldtél nekik egy gyors SMS-t, hogy rosszul lettél a suliban és hazajöttél. Majd a telefont a konyhában hagytad, te pedig felrobogtál a szobába. Akár egy párduc a zsákmányára, úgy vetődtél rá az ágyadra. Mélyen belefúrtad az arcodat a párnádba, majd zokogni kezdtél. Nagyon fájt az, amit láttál. Tudtad, hogy hasonló dolog megtörténhet, de soha nem gondoltál rá komolyan. Hittél benne, hogy Akaashi talán táplál irántad gyöngéd érzelmeket a tegnapiak után, de a mai akciója után lehetetlennek tartottad.

- Istenem, hogy lehettem ilyen ostoba! - motyogtad sírva - Hiszen egy ilyen srác mégis miért választana egy hozzám hasonló lúzert?!
 
 

°°°
 

Nem tudod mennyi idő telt el a kiborulásod óta, de egyszer csak a csengő idegesítő hangjára figyeltél fel. Nem foglalkoztál borzasztó kinézeteddel, egyszerűen úgy ahogy voltál lebattyogtál a bejárati ajtóhoz, majd szélesre kitártad azt.

Mikor megpillantottad, hogy ki áll mögötte, ijedtségedben majdnem rácsaptad a fiúra az ajtót.

- Jézusom... - suttogtad és már fordultál el, hogy visszamenj a házba, de amaz egy szempillantás alatt megragadta a csípődet.

Hatalmas lendülettel csapódtál neki ismos mellkasának, de ő erősen szorított magához és nem engedte, hogy elessetek. Mikor már mindketten biztosan álltatok a lábaitokon, akkor sem engedett el.

Így álltatok ott ketten a zuhogó esőben. Te háttal a fiúnak, aki a derekadat átölelve, fejét a nyakadba fúrva kapaszkodott beléd. Egyikőtök sem mozdult meg hosszú percekig, ám nem is bántad. Legalább volt időd feldolgozni, hogy most mégis mi a franc történhetett. Nem értettél már semmit és mégcsak azt sem tudtad eldönteni, hogy vajon most álmodsz-e vagy sem. De azért kezedet gyengéden ráhelyezted a fiúéira és lehunyt szemmel olvadtál bele a biztonságot nyújtó karjaiba. Azt akartad, hogy soha se legyen vége ennek a pillanatnak.

- Sajnálom, [K/név]-chan! Sajnálom! - lehellte szomorúan a füledbe - Nem akartam, hogy ez történjen. De egyszerűen nem lehettem vele bunkó. Tudod a szüleink nagyon jóban vannak és anyám kinyírna, ha azt kellene visszahallania, hogy megbántottam Fujiko-sant.

Nem csináltál semmit csak csendben hallgattad. Nem szólaltál meg, de még ha akartál volna sem sikerült volna.

- Én tényleg nem ezt akartam... - megbánó szavai hallatán szíveden a jég, még ha lassanként is, de kezdett felolvadni.

Akaashi egyetlen mozdulattal magafelé fordított. Reagálni sem volt időd, mikor egyik kezével átkarolta a derekadat, a másikkal pedig óvatosan kisimította a szemedbe lógó [H/szín] színű hajadat. Majd tenyerét az arcodra vezette, te pedig lehunyt szemmel mosolyogva simultál bele.

- Szeretlek [K/név] és ezen semmi sem változtathat! Már azóta, amióta azon az esős szeptemberi napon véletlenül majdnem fellöktünk téged Bokutoval.

Szemeid hirtelen megtelltek sós, hűvös könnycseppekkel. Pedig nem is voltál szomorú. Sőt! Szinte szárnyaltál a boldogságtól. Vidáman felnevettél, majd lábujjhegyre állva egy lágy csókot nyomtál ajkaira.

- Én is szeretlek Keiji!