Egy haldokló univerzum túlélői /Bosszúállók ff./ •SZÜNETEL•

8. rész

~Vissza hozzád~

**Skye szemszöge**

Újabb emlék. Láttam ahogy lelőttek. Peter rohant oda hozzám először. Utána jött Nicole, majd az egész csapat. Barry felkapott és befutott velem a labor orvosi részlegére. Ekkor megjöttek a többiek. Láttam, hogy Peter nem mozdul el. Már talán napok óta, de lehet, hogy hosszabb ideje. Kimentem megnézni a többieket. Épp egy elég érdekes beszélgetést csíptem el.
-Ha holnap nem ébred fel, akkor nem tudunk mit tenni. - mondta Cait.
-De pontosan mi is lesz? - kérdezte Lis.
-Lekapcsolom a lélegeztetőről. Ha az életjelei normálisak lesznek, talán felébredhet. Viszont ha nem... - akadt meg Caitlin.
-Akkor meghal. Igaz? - kérdezte Barry. Cait erre csak bólintott.
Végignéztem azt az egy hónapot. Nem értem, hogy lehet arról emlékem, amit nem is láttam. Bár, sok mindent nem értettem ezalatt az idő alatt. Egy hónapig képtelen voltam kiszakadni ebből az egészből. És az összes barátom aggódott miattam. Peter talán napi egy órát aludt. Senki sem tudta rávenni, hogy menjen haza. Nem mozdult mellőlem. Ezt ugyan értékeltem, de nagyon aggódtam érte. Így csak saját magának árt. Rossz volt ilyennek látni. Tehetetlennek, gondterheltnek.

Hirtelen vége lett az egy hónapnak. Lekapcsoltak a lélegeztetőről. A szívem megállt. Minden gépről lekapcsoltak. Lis és Niki sírtak. Peter leült mellém, megfogta a kezem és sírt. Meghaltam.
-Neeeem!! Ez nem történhet meg! Vissza kell mennem!! - kezdtem el sírni és össze estem.
Hirtelen minden emlék eltűnt. Sötétség. Ismét. Ám ezúttal láttam valami fényt. Tudtam mi következik, mégis alig akartam elhinni, hogy pont velem történik mindez.
-Nem lehet. Nem ez...ez nem történhet meg. - kezdtem el tovább sírni.
-Skye...- hallottam egy ismerős hangot. Felnéztem és....nem. Ez nem lehet igaz. Anya állt előttem. -Végre ismét láthatlak.
-Miért tettétek ezt? - kérdeztem teljesen megtörve, utalva Rebecca-ra.
-Idővel mindent megértesz! - lépett anya mögé az apám is.
-Gyere...fogd meg a kezem és ismét együtt lehetünk. -mondta mosolyogva az anyám.
-Nem én...én nem...nem hagyhatom ott őket. Nagyon hiányoztok, de most már ők a családom. Addig nem mehetek, még ki nem derítem, mi is történt valójában Rebecca-val. - mondtam szipogva.
Ekkor a szüleim összenéztek, majd rám mosolyogtak. Egyszer csak egy piros köd jelent meg mögöttük, és végleg eltűntek. Vissza kell valahogy jutnom. Becsuktam a szemem és koncentráltam. Peter-re, a lányokra, a csapatra... a családomra. Ők a családom. A család szóról eszembe jutott Rebecca. Neki nem lehetett rendes élete. Nem élhetett a szüleivel. Az én szüleim hozták el a HYDRA-tól. De én sosem láttam. Mégis mit csináltak vele? Miért nem beszéltek soha róla? Hova tűnt el? Már teljesen megfájdult a fejem a sok kérdéstől. Nem hittem, hogy ez lehetséges miután meghaltam. Bár sok minden történt ami egyébként nem történt volna meg. Most már sokkal rosszabbul lettem. Majd minden sötét lett. De mintha csak csukva lett volna a szemem.

Hirtelen alig kaptam levegőt. Kinyitottam a szemem és gyorsan felültem. Kapkodtam a levegőt, majd mikor már rendesen lélegeztem, körülnéztem. Mindenki hitetlenkedve nézett rám. Visszatértem. Az egész csapat előttem állt, kivéve Peter. Időm sem volt körbenézni, mert valaki megszólított.

-Skye? - kérdezte remegő hangon Peter mellőlem.

Rávezettem tekintetemet. Szeme vörös volt, és könnyekkel telt meg. De most már azért, mert örült. Közelebb jött és olyan szorosan ölelt, mintha bármelyik percben újra elveszíthetne. Ekkor tudatosult bennem igazán, mi is történt az előbb. Meghaltam és majdnem elvesztettem azt.... azokat, akiket szeretek. Átöleltem Peter-t, majd a vállába fúrtam az arcom, és csendesen sírni kezdtem.

-Ennyire hiányoztam? - kérdeztem mosolyogva, mikor már percek óta el sem engedett.

-Azt hittem, hogy soha többé nem láthatlak! - mondta szipogva.