Kalózok Legendája

7. Végjáték

Feszült csend volt. A legénység halk morajlásán kívül, csak a tenger kellemes hullámzását lehetett hallani, ahogy neki csapódtak a hajó érdes faorrához a lágy kék hullámok. A koromfekete alapú, fehér jelképes zászlót, most hallkan lengette a szél.
- Gyere csak! - Utasított a velem szemben álló Henry egy kaján mosoly kíséretében. Én erre csak megtorpanva álltam, kardom markolatát szorosan szorongatva. - Nem kell félned hercegnő! Nem fogom megkarcolni a csini kis pofidat...annyira! - Mondta kellemesen kacagva, majd leugrott a hajó keskeny párkányáról, le a hajó kemény parkettás fedélzetére, és hívást imitáló mozdulatot csinált kezével. Csillogo fehér mosolya kivillant és csak azt várta, hogy odamenjek hozzá. A kalóz banda, a kapitány, sőt még én is arra számítottam, hogy illedelmesen lemászok a hajópárkányról, de nem, ahelyett "hősiesen" leugrottam és határozott arccal és karddal fordultam ellenségem felé.
- A kis úrihölgy! - Hallatszott egy szórakozott, ám mély dörmögős hang a tömegből. Bizonyára a legénység tagjai közül valaki.
De ügyet sem vetve rá, én csak tovább Henryre koncentrálva figyeltem a férfi minden mozdulatát. Majd mikor neki akartam támadni, a kapitány hirtelen elbujt a - tőllünk csupán pár méterre a magasba emelkedő - vaskos hajóárbóc mögé. Nekem pedig a kapitány helyet az árbócba csapódott kardom, és jól bele is ragadt. A francba, a francba, a francba...erölködtem.
- Nem talált! - Nevetett a kapitány legénységével együtt, miközben nagy erölködés közepette próbáltam kihúzni kardomat a vaskos faárbócból.
Henry, e közben a hátam mögé szökkent és ott szórakoztatta tovább legénységét. De egyszer csak hirtelen, a nagy erölködés közepette, sikerült kihúznom a kardom az árbócból, majd azzal a lendülettel a karddal a kezemben meg is fordultam. Ha Henry gyors reflexének köszönhetően nem hajol el kardom pengéje elöl, akkor már halott lenne, de én nem álltam le ennyinél. Csak vágtam-kaszaboltam, támadtam és támadtam. Erre a kapitány pedig csak meglepődve addig hátrált, lépdelt mozdulatlan kardjával a kezében, míg végül háta a hajópárkányt nem érte. Felső testével, rajta buggyos, nagy kívágású ingével hátra dőlt, kifelé a nyugodtan hullámzó tenger fölé, miközben kardom élét melkasának támasztottam. Ez az! Enyém a győzelem!!! Készíthetik is a csónakomat! Gondolataim már előrébb jártak a jelennél.
- Győztem kapitány! - Jelentettem ki büszkén mosolyogva, mélyen a férfi gyönyörű kék szemeibe nézve, aki e közben szintén mosolygot, amit hirtelen nem nagyon tudtam mire vélni. Ekkor Henry hirtelen felém nyúlt, majd kicsavarta kezemből az eddig mellkasának tartott kardomat. De itt még nem volt vége...Legvégül úgy intézte a dolgokat, hogy testem testének háttal hozzá simuljon, majd végül kardját nyakamhoz fogta. Én még fel sem eszméltem, de a legénység már is éjjenzett kapitányuk győzelmének.
- Szerintem én győztem! - Mondta a kapitány mosolyogva miközben közel hajolt fülemhez. Én ekkor dühösen eltoltam magamtól a kardot tartó kezét, és eltrappoltam testének közelségéből, majd végül tőlle két méterre megálltam és szembe fordultam vele.
Már szinte teljes homály volt az égen, de azért a tenger csillogását, és a matrózok koszos ruházatát még tisztán lehetett látni.
- Na hercegnő, remélem szereti a csirkét, mert az lesz vacsorára! - Mondta Henry jóízűen kacagva. Majd kardját egyik kalóztársa kezébe nyomta és közeledni kezdett felém. Mikor elsétált melletem, éreztem férfias illatát, átitatva egy kis alkohollal. Egyenesen odasétált a kabinja ajtajához, majd kinyitotta elöttem a barna erezerű faajtót. - Csak utánnad! - Mondta, még mindig idegesítően letegezve engem. Hát ilyen nincs...Ilyen a világon nincs. Hogy is gondolhattam volna, hogy legyőzhetem?! Egyáltalán miért mentem bele ebbe az egészbe?! Gondolkoztam el hülyeségem következményén.
Tétováztam. Nem akartam bemenni, nem tudtam mi vár rám odabent, vagy hogy egyáltalán kijutok e élve.
Mindenki az én reakciómat várta. Majd végül vettem egy nagy levegőt, és lassan elindultam az elöttem kinyitott ajtó felé. Szívem minden egyes lépésnél legalább százat dobbant. Kezeim és lábaim enyhén remegtek. Mikor oda értem közvetlen az elém kinyitott ajtóhoz, megtorpantam. A kapitány, végig kémlelően engem figyelt. Figyelte a szemem járását, a lábaim mozgását, és a járásom kecsességét.
Végül erőt vettem magamon, bementem a kabinba, majd Henry szorosan utánnam jött és becsukta maga mögött az ajtót...