Harc az Elemekért 1.

Prológus

(1509.)

Jég. Pusztulás. Mindenhol.

A lány a kéken fénylő jégtrónján ült. Rettentő hideg volt, a vad, jeges szél a hajába és a ruhájába kapott, de ő szinte meg se érezte. Hatalmas, fehér sárkánya védelmezően feküdt mellette. A szörnyeteg lehunyta a szemét, bár nem aludt. Figyelt.

A sík, kihalt vidéket belepő hó hangosan ropogott a közeledők léptei alatt. A lány elégedetten elmosolyodott. Végre megjöttek – gondolta.

A sárkány fakókék szeme felpattant, a jövevényekre szegezte a tekintetét. Így a lány rajta keresztül már látta is az érkezőket. A hófehér sárkány feltápászkodott, kitárta óriási szárnyait, és hangosan elbődült.

Az emberek tisztes távolságban tőlük, egy sorban megtorpantak. Összesen heten voltak. Mindannyian hosszú, meleg ruhákat viseltek, a szélvihar ellen az arcukba húzott csuklyával védekeztek. A lánynak nem volt ilyesmikre szüksége, hisz amit ő teremtett, az nem árthatott neki.

– Amy, kérlek, ne tedd ezt! – lépett előrébb a csoportból egy feketekabátos szőke fiú. Könyörgő hangja reszketett. Féltette a lányt, akit szeretett. – Gondolj arra...

– Hallgass, Wade! – rivallt rá nyersen a lány, beléfojtva a szót. Fénytelen szemében düh szikrázott. – Te nem jelentesz nekem semmit! Te is ugyanúgy cserben hagytál!

Wade a lányhoz akart rohanni, de a mellette álló vörös ruhás férfi kinyújtott karjával visszatartotta.

– Amanda! – kiáltott oda a férfi a lánynak. – Ez az utolsó esélyed arra, hogy befejezd ezt az őrültséget! Még visszafordíthatod, amit tettél, és mi is megbocsájtunk neked. Ha most szembeszállsz velünk, akkor biztosan el fogsz bukni. Gyere, együtt mindent el tudunk rendezni! Ne küzdj tovább!

A lány jeges szívében haragos láng lobbant. Miközben kiegyenesedett ültéből, reszketett a dühtől.

– Soha nem felejtem el, amit velem tettetek! – üvöltötte torkaszakadtából. – Megbocsájtást akartok? Azt fogjátok kapni, amit megérdemeltek!

Kitartotta az egyik kezét. Hideg, halálos jégszilánkok lövelltek ki a tenyeréből, sebesen süvítettek az emberek felé.

– Gyerünk! – ordította a férfi hat társának. Mindegyikük előrenyújtotta a karját. Különböző színű, ragyogó fénysugarak törtek elő a kezeikből: vörös, fekete, arany, kék, zöld, barna és szürke.

A színkavalkád összecsapott a fehér jéggel, egy fényrobbanás kíséretében visszaverte a szilánkokat, így az egyenesen visszaszáguldott a teremtője felé.

– Neee! – sikította a lány kétségbeesetten. Tudta, hogy a jég megállíthatatlan.

A fagysugár a testébe csapódott, egyensúlyát vesztve hátratántorodott. Érezte, hogy tagjai megmerevednek, soha nem érzett, csontig hatoló hideg járta át az egész testét. Utoljára még hallotta fehér sárkánya rémült bömbölését, aztán már semmit se érzékelt a körülötte zajló dolgokból... Csapdába esett a saját börtönében...