Harc az Elemekért 1.

Ötszáz év, óriási változás

Tenebris

Nem csalódtam Amandában. Szépen követte a tervemet. Minden úgy alakult, ahogy akartam. Bár a botor fiú elszántsága pár pillanatra egy kis kellemetlenséget teremtett, de nem akadályozott meg. Illetve a kiugrott állkapcsom még sajgott egy kicsit. A támadással sikerült előcsalogatnom az Újoncokat. Amint azt sejtettem, Amanda is velük tartott. Mert tudta, hogy ott leszek. Innentől kezdve már csak magammal kellett őt hoznom.

Az ájult Amandát a karomban cipelve beléptem az üresen talált albérleti lakás nappalijába. Az itt lakók valószínűleg hosszabb útra mentek el, mert az ajtó előtt már halmokban álltak a levelek. Tökéletes, nem fognak megzavarni minket.

El is felejtettem, Amanda milyen könnyű és törékeny, amikor a karomban tartom. Beléptem a nappaliba, óvatosan lefektettem őt az egyik nagy zöld bársonykanapéra. Letérdeltem mellé a szőnyegre, az arcát fürkésztem. Kinézetre nem változott semmit; a bőre ugyanolyan fehér volt, akárcsak a homlokába lógó fátyolvékony tincsei.

Őt figyelve jöttem csak rá, mennyire is hiányzott. A pokolba is, hiszen ötszáz éve nem láttam! És még mindig szerettem. Talán ezért raboltam el. Vagy azért, mert mérhetetlenül gyűlöltem, és ezt keményen hozzá akartam vágni a makacs fejéhez. Nem csak ő szenvedett egész életében. És én őmiatta szenvedtem.

Fogalma sincs róla, milyen pokoli érzés volt nekem tehetetlenül figyelni, ahogy a rossz útra lép. Ahogy gyilkolt. Ahogy végül elbukott. Minden miattam történt. Csak magamat okolhatom. Én voltam az, aki felemelte őt annak idején. Hatalmas erejűvé tettem. Hitet adtam neki. Miattam volt képes véghez vinni a pusztítást. Én okoztam annak a rengeteg embernek a halálát.

Magamat sokkal jobban gyűlöltem, mint Amandát. Mert akárhogy könyörögtem, ő nem volt hajlandó véget vetni a szörnyű tetteinek. Többé nem hallgatott rám. Elvesztettem a befolyásomat felette. Pedig én teremtettem azt a szörnyeteget, ami hosszan érlelődött benne, és végül előtört belőle. A hatalom borzalmas dolgokra képes. Nem szabadott volna megállíthatatlanul a világra szabadulnia. Mégsem tudtam megakadályozni.

Megtagadott engem. Elvesztettem.

Ötszáz év telt el. Fél évezrednyi keserű szenvedés az egyre változó világban teljesen egyedül. És a változás egyáltalán nem volt jó. Megrémisztett.

Képtelen voltam levenni a szememet Amandáról. Olyan védtelennek, olyan sérülékenynek tűnt, ahogy ott feküdt eszméletlenül, mozdulatlanul. Teljes mértékben kiszolgáltatva. Akár halott is lehetett volna, alig látszott, hogy lélegzik. De tudtam, hogy mindez csak a látszat. Ő igazából egy kegyelmet nem ismerő, pusztító, szépséges szörnyeteg. Mindig is az volt. Én voltam az egyetlen, aki felismerte ezt benne. Ezért kezdtem tanítani. Ó, bárcsak ne tettem volna! Most egyikünk se lenne ebben a helyzetben, és az életünk sokkal könnyebb volna. Vagyis, valószínűlég már nagyon régóta nem élnénk.

Vajon boldogan élhettünk volna? Együtt?

Addig akartam Amandát nézni, ameddig minden apró részletet belőle meg nem jegyzek újra. Olyan rég láttam, hogy el is felejtettem a szeplőket a szeme alatt és az orrán, amelyek olyan halványak voltak sápadt bőrén, hogy csak egészen közelről lehetett észrevenni. A szeplőitől fiatalabbnak tűnt az arca. Négy évvel idősebb voltam nála, de ez valahogy sosem tűnt fel. Mindig is egyenrangúként kezeltem őt.

Felfedeztem az apró heget a homlokán. Amanda a kérdésemre elmesélte, hogy egy üvegszilánk fúródott ott a bőrébe, amikor kiskorában hozzávágtak egy borosüveget. A férfi azért támadott rá, mert Amanda ételt lopott tőle, jogosan tette. Én mégis legszívesebben egy egész háznyi üveget rázúdítottam volna az emberre, aki bántotta Amandát.