Harc az Elemekért 1.

Szülinapi ajándék

(2009.)

Zac

– Zac, idejönnél a nappaliba, kérlek?

– Megyek! – feleltem sietve anya hívására. Megkönnyebbülten letettem az eddig írt matekházit, és kiballagtam a szobámból a nappaliba. A családom többi tagja már mind ott volt, Stephanie is hazaérkezett, akire eddig vártunk. Leültem a kanapéra Stephanie, az ikertestvérem és anya közé, apa velünk szembe helyezkedett el az odatolt fotelban. Feltűnt, hogy a tesóm egy újabb hajtincsét festette át kékre. Már tizenkét éves kora óta ezt csinálja, és szerintem soha nem fog leszokni róla. Hát, legalább nem rózsaszín.

Első ránézésre a húgom, a szüleim és én egy teljesen átlagos családnak látszottunk. (Na jó, az talán kicsit szembetűnő, hogy mind a négyünk haja természetes szőke és ugyanolyan kék szemünk van.) Azonban van egy egyedi, különleges dolog a családunkban már generációk óta. Apa ősei a víz, míg anyáé a fény Elem befolyásával bírtak. Hogy mit is jelent ez? Akárhányszor kérdeztük róla anyáékat, ők sosem voltak hajlandóak elárulni semmit a képességeikről. Arra hivatkoztak, hogy valami "szabály" tiltja nekik, hogy olyanoknak beszéljenek az Elemekről, akik nem "Beavatottak". Na, ebből igazán sokat értettünk meg. Szóval nem tudom. Még!

Ugyanis Stephanie-val ma töltöttük be a tizenötöt, és ennek alkalmából a szüleink átruházzák ránk az erejüket. Mióta csak tudom ezt, azóta várom ennek a napnak az eljövetelét. Borzasztóan izgultam, idegesen pillantgattam hol apára, hol anyára. Az arcukról azonban meglepő módon semmit nem lehetett leolvasni.

– Na jó, mégis meddig fogunk itt ülni? – kérdezte Stephanie türelmetlen éllel a hangjában. Ha zaklatott volt, akkor elég nyers tudott lenni, ezt már volt szerencsétlenségem megtapasztalni.

Erre apából megadóan kiszakadt a levegő, lerázta a kezeit, és próbált újra mélyeket lélegezni, ahogyan anya tanította neki. – Bocsánat, csak össze kellett szednem magam – szabadkozott dadogva.

Anya biztatóan megveregette a vállát. – Nyugodj meg! Jobban izgulsz, mint a gyerekek.

– De ez olyan... hatalmas pillanat! – Apa elérzékenyülve a szája elé kapta a kezét. – A saját átruházó ceremóniám után öt órán keresztül sírtam a gyönyörtől...

Anya elővette a zsebéből az előrelátóan bekészített zsebkendőt. – Jól van, drágám, semmi baj!

Miután apa kellően helyrerázódott, a szüleink kört alkotva megfogták a kezeinket. A szívem a torkomban dobogott, bár fogalmam sem volt arról, hogy mire kell számítsak. Stephanie folyamatosan fészkelődött a helyén, ebből tudtam, hogy ő is olyan feszült nyugtalansággal várja, mi fog történni.

Anya csukott szemmel, halkan mormolni kezdett valamit egy számunkra ismeretlen nyelven. Csodálkozva vettem észre, hogy az enyémet szorongató keze sárgásarany fénnyel világítani kezdett. Apáé – aki Stephanie kezét tartotta –, mikor bekapcsolódott a kántálásba, szintúgy felragyogott, csak az övé világoskéken. A sárga fény ekkor lassan átáradt az én csuklómra, felkúszott egészen a felkaromig, és ott villódzva megállapodott. Egy apró szúrást éreztem, majd a gyönyörű ragyogás kihunyt. Anya kinyitotta a szemét, apával egyidőben elengedtek minket, aztán leplezetlen kimerültséggel hátradőltek.

– Ez... ez meg mi volt? – tért magához Stephanie elsőként az ámulatból. Jellemző rá, hogy mindig sokkal hamarabb képes visszanyerni a lélekjelenlétét, mint én, és egyből reagál a legszokatlanabb dolgokra is. Én még mindig a retinámba égett aranyszínű fényt csodáltam. Furcsa, vagy talán nem is olyan különös, de valahogy úgy éreztem, hogy a fény már a lényem része.