Harc az Elemekért 1.

Szabadulás

Amanda

Élek...

A szívem dobbant egyet. Majd még egyet. Fokozatosan, egyre gyorsabban dobogott a szívem. A testemben újra keringett a vér. Visszatért belém az élet.

Hatalmas, ziháló levegőt vettem, olyat, amilyet már nem is tudom milyen régóta nem. A tüdőm égett a hirtelen oxigénmennyiségtől. Megmozgattam dermedt, szúró ujjaimat. Remegve az erőfeszítéstől, de megmozdultak.

Kellemes volt a hideg, kemény kövön feküdni. Az arcom alatt már-már puhának hatott a vizes, sima kőzet. Legalább éreztem már valamit a körülöttem lévő dolgokból. A gyomrom olyan fájdalmasan kordult meg, hogy nyögve összegörnyedtem. Hiányzott az étel. Megnyaltam kiszáradt, felrepedezett ajkamat, de nem segített. Nem éreztem magamban semmi nedvességet. Sírni akartam, de képtelen voltam rá. A nedves, sós könnyek sehogy sem akartak előgördülni a szememből.

Rájöttem, hogy egyedül vagyok. A kongó üresség, a néma csend nem volt ismeretlen, hisz eddig is így volt. Mégis meglepett. Senki nem volt itt. Senki, aki eligazíthatna. Senki, aki bánthatna. Elveszett voltam, de egyben biztonságban is.

Belül is üresnek éreztem magam. Nem csak az étel és ital hiánya miatt. Valami más is hiányzott. Valamit elvesztettem. Először nem tudtam, mit. Aztán rájöttem, hogy nem látok. A vakságot már megszoktam. Rájöttem, miként láthatok mégis valamit a világból: a sárkányom szemén keresztül. De Glacies nem volt velem. Az ő hiánya kínzott úgy. Hol lehet?

Küszködve átfordultam a hátamra. Vízcseppek csöpögtek az arcomra, és folytak végig rajta. Hirtelen úrrá lettek rajtam az érzelmek. Előtört a kínzó fájdalmam, a szorongó félelmem és az éktelen dühöm. Felordítottam. Ki akartam adni magamból mindent, ami még bennem maradt. A hangom sokáig visszhangzott körülöttem. Valószínűleg egy elhagyatott barlangban raboskodtam.

Zokogni kezdtem. Kicsire összehúztam magam és megállíthatatlanul sírtam. Aggódtam Glaciesért, féltem az ismeretlentől. Mi történt velem? Ötletem sem volt, hol vagyok, hiába kutattam lázasan az emlékezetemben. És egyáltalán mikor?

Éreztem, hogy a maradék, kevés erőm is elhagy. Befejeztem a zokogást. Mozdulatlanul feküdtem a földön. A testem felhagyott a kétségbeesett küzdelemmel, elengedtem az elmém, rábíztam magam az időre és a sorsra.

Haldoklom...

***

Nem tudom, hogy örüljek, vagy átkozzam ezt a nyomorult világot, amiért mégis életben maradtam. Fogalmam se volt, mióta fekszem itt. Talán csak percek teltek el... vagy órák... napok. Nem tudom.

Egyenletesen vettem a levegőt. Próbáltam megnyugodni. Hallgattam a csendet.

Az emlékeim is visszatértek. Magam előtt láttam lepörögni az egész múltamat. Fájdalom... Veszteség... Visszafoghatatlan pusztítás... Könyörtelen halál... Megbánás... Könyörgés... Harag... Jég... Egy sárkány utolsó, reménytelen üvöltése... A maró, kemény fagy...

Arcokra is emlékeztem már. Hat felnőtt, akik kegyetlenül elárultak; körvonaluk és részleteik homályba vésztek. A legélesebben egy fiú arcképe vetült elém, akinek gyönyörű vonásait a vakságom ellenére sem tudtam elfelejteni. Vállig érő, fehéresszőke haja volt, és olyan erőteljesen zöld szeme, hogy az már képtelenségnek tűnt. Megfejthetetlenül mosolygott rám, egyszerre sejlett szilárd magabiztosnak és gyengéd aggodalmasnak. Eszembe jutott a neve egy része is: Wade; de a többi nem villant be, nem tűnt fontosnak, vagy sosem tudtam megjegyezni. Fájdalmasan jöttem rá, hogy régen szerettem őt. Ahogy ő is engem... De aztán minden megváltozott.