Harc az Elemekért 1.

Problémás kapcsolatok

Jessy

Úgy voltam vele, ha már itt vagyok valahol Dél-Amerika egyik trópusi térségében, kihasználom az alkalmat, és felkutatok néhány egzotikus növényfajt. Bosszúságomra nem találtam meg a különleges virágot, amit kerestem. Pedig egy mérföldes körzetben (tovább nem mentem, mert könnyen el lehet tévedni egy ilyen helyen) bejártam a hátborzongató, visszataszító csúszó-mászókkal teli hajnali esőerdőt. Sokkal jobban élvezném a dzsungelt, ha nem kéne attól rettegnem, hogy bármelyik pillanatban a nyakamba zuhanhat valami nemkívánatos lény.

Némiképp kárpótolt, hogy ráleltem viszont egy hosszúra nőtt golgotavirágra egy balsafa törzsére felkúszva. Az elmúlt napokban már sokadjára kívántam, bárcsak le tudnám fotózni a gyönyörű virágot, de a telefonom még az első nap lemerült, és az áramellátást nem vezették be ezen a helyen.

Az eget nem láttam a sűrű lombkoronától, de amikor hangos mennydörgés morajlott fel, tudomást szereztem a készülő viharról. Mivel nem volt kedvem megázni, gyorsan visszasiettem a faluba. Az utolsó pár száz méteren így is elkapott az eső. Ráadásul a vemunok faluja fölötti hatalmas sziklapárkány köré – mintha dézsából öntötték volna – függönyt vont a lefolyó víz.

Megázva érkeztem meg az előcsarnokba, ahol Zac ücsörgött Amanda társaságában az egyik kanapén. A lány éppen komor arccal mondott valamit Zacnek, aki kásaszerű szürke masszát evett egy fatálból. Zac görcsösebben markolt rá a kanalára, a szeme alatti sötét karikák kihangsúlyozták a szorongást kék szemeiben.

Félig még elcsíptem Amanda utolsó mondatát:

­– ...ez még nem jelenti feltétlen azt, hogy... – Meghallhatta víztől cuppogó lépteimet, mert elharapta a mondat végét, és összeszorított szájjal hátradőlt a kanapén.

– Hány óra van? – kérdeztem, eléjük lépve.

Zac fél kézzel megdörgölte az arcát, hogy magához térjen, majd a csuklóján lévő elnyűtt bőrszíjas karórára pillantott. – Már elmúlt negyed három. Hupsz, dehogy, nem számoltam az időeltolódással. Negyed hét van – felelte, lenyelve a kása utolsó falatját.

– És hol vannak a többiek? A kiképzés mindjárt kezdődik.

– Fogalmam sincs. Mindenki kihagyta a reggelit. Egyikük sincs a szobájában. Legalább te már előkerültél. – Lenézett a kis víztócsára, ami a lábam alatt gyűlt össze a lecsepegett esőcseppekből. – Esik?

– Nem, csak ruhástul úsztam egyet. – Zac felvont szemöldökére felsóhajtottam. – Trópusi zivatar. Gyakoriak ezen az éghajlaton.

Kezdtem fázni az átázott ruháimban, úgyhogy elmentem átöltözni, mielőtt még az Elemisták megjelennének. Kiterítettem a székre a nedves öltözéket, majd a szekrényből elővettem egy másik zöld tunikát és hosszú nadrágot. Utáltam ezt az öltözéket, borzalmasan nézett ki, és kövérnek tűntem a buggyos felsőben. Már rájöttem, hogyan orvosolhatom némiképp ezt a problémát. Eredeti ruháimhoz szerencsére egy vastag bőröv is tartozott, így azt a derekamra tudtam csatolni, hogy összefogja a lenge felsőt. A túlméretezett ruhaujjat és nadrágszárat felhajtogattam, így már melegem se volt annyira. Egyedül a tönkrement magassarkúmat sajnáltam. Mivel az nem volt pótolható a jelenlegi körülményekben, muszáj volt megbarátkoznom az ízléstelen, lapossarkú cipő-papucs keverékkel.

A hajamat szoros kontyba kötöttem, majd kiléptem az előtérbe. Ekkor érkezett meg odakintről Sky és Tanel, mindketten bőrig áztak. Sky arcán fájdalom tükröződött, mint aki az imént vesztett el valami nagyon fontosat. Kíváncsi lettem, mégis milyen tragikus szappanoperát sikerült lerendeznie ezen a reggelen a vemunnak és a színésznek. Az unokatesóm imád belepiszkálni olyan dolgokba is, amik nem rá tartoznak.