Az élet nyúlbőrben

2.

Két héttel később...

Lassancskán megtanultam egyedül enni és inni. Szofi, a kislány néha eljött megsimogatni. Naponta kétszer kaptunk enni Erikától, Szofi anyjától.

Az első hét után anyánkat eltették mellőlünk így csak a testvéreimre (na és persze magamra) számíthattam.

Egyik nap két ismeretlen ember jelent meg.

- Nagyon aranyosak.- mondja a nő. Testvéreimmel nagyon megilyedtünk és fel alá ugráltunk az apró ketrecben.

- Mit akarhatnak tőlünk?

- Kik ezek?

- Miért vannak itt?- kérdezgetik ilyedve a testvéreim.

- Ő jó lesz?- mutat rám a nő.

- Szerintem tetszeni fog neki.- mondja a férfi.

Huh. Már azt hittem levesben végzem. Mázli. Egy gyerek házikedvence leszek. De akkor el kell válnom a tesóimtól!

- Akkor ez a nyuszi lesz?- kérdi Erika.

- Igen.- mondja a nő.

Erika felém nyúl, hogy egy ládába rakjon, de én nem akarom. A testvéreim közé szaladtam, és 5-en kuporogtunk félve az egyik sarokban.

- Ne nem akarok menni!- kiáltom félve, de Erika kivesz és egy ládába rak. Sok sok széna van benne úgyhogy elkezdem rágcsálni. Én ha félek eszek. Ez köztudott tény.

A férfi felkapja a ládámat.

- Viszontlátásra.- köszön el a férfi.

- Viszlát.- köszön a nő is, és elindulunk ki a kapun.

Egy autóba szállnak be. Engem a ládával együtt a hátsóülésre tesznek.

- Sára szerinted mit fog szólni hozzá Abigél?- kérdi a férfi. Akkor a nő neve Sára.

- Remélem végre túlteszi magát az osztálytársa halálán.- mondja Sára és sóhajt egyet.

A lány osztálytársa MEGHALT!!!!
Szegény lány.

Az autó bekanyarodik valahova és megáll. A férfi kivesz a járműből és egyenesen a házba visz. Egy nyulat nem szokás bevinni a házba.

- Abigél, drágám gyere le.- kiált fel Sára az emeletre.

- Jó megyek.- kiált vissza egy hang.

Pár pillanat múlva egy szőke hajú, kb. 14 éves, fekete ruhás lány battyog le a lépcsőn, szomorú reménytelen arccal.

- Nézd mit hoztunk neked!- mondja a férfi boldogan.- És ha akarod lehet itt bent a házban.

- Ööö.. köszi anya és apa.- mondja a lány meglepetten. Próbál boldognak tűnni, de nem igazán sikerül neki.

Olyan ismerős ez a lány. Nem láttam már valamikor?

- És mire kaptam?- kérdezi a lány.

- Csak úgy. Ajándékba.- mondja anya.

- És, hogy hogy lehet bent??- kérdezget tovább Abigél. Hisz elvégre egy nyulat nem szoktak lakásban tartani.

- Miért ne?

- Csak majd trágyázz ki alóla!- mondja az apa.

A lány odamegy a szüleihez és megöleli őket.

- Köszi anya köszi apa.- próbálja boldogan mondani a lány, de nem segített a hangulatán az érkezésem. Nem is csodálom. Ha az egyik testvérkém meghalt volna, én se lennék boldogabb egy adag salátától.

- Vidd fel és találj neki valamilyen nevet.

- Oké.- mondja a lány és átveszi a ládát az apjától.

Felmegy a lépcsőn, és a szobája közepére tesz. Elég nagy a rumli.

- Na te nyúl milyen név illene rád?- gondolkodik hangosan.- Kicsi vagy és szőrös, és szürkésbarna a bundád. Legyen Harry. Nem nem.- és nagyot sóhajt.- Óóó Harry. Én szerelmes voltam beléd. Miért nem mondtam el neked időben.- mondja és sírni kezd. Összekuporodik.

Harry? Ez is olyan ismerős.

- Már több, mint két hete elmentél. Miért nem tudlak elfelejteni?- zokogja.

Szegény, szegény lány. Meghalt a szerelme. :(

10 perc múlva ismét visszatér a témához, legalábbis megint beszél.

- Milyen nap van ma?- kérdi és megnézi a telóját. A hátterére az van írva, hogy halál- Péntek van.- mondja.- Héj, legyen a neved Péntek.- mondja cseppnyi lelkesedéssel.

Eztán feláll és hoz nekem vizet.

- Na gyere Péntek.- mondja és a kezébe vesz. Sokáig nézi az arcom. A szemében még mindig reménytelenség látszik.

Abigél telója fura hangot ad ki. A lány a kezébe veszi a tárgyat.

Ez van ráírva:

Stefany: Miért nem válaszolsz? Látom, hogy fent vagy. Haragszol rám? Két hete nem válaszolsz!! Miba baj?- az utcsó sms-t tegnap előtt írta.- Nekem elmondhatod.- és ezt most.

Abigél lecsapta a telefont, és a párnájába temette az arcát.

- Jaj Stefany bárcsak itt laknál. Nem 100 km-nyire.- sopánkodik.

Pár perc múlva az asztalához ül, bekapcsol egy nagyon szomorú zenét, és valamit rajzol.

Kétlábon állva próbálom kideríteni mit. Hirtelen elvesztem az egyensúlyom, és kidőlök a ládából. Abigél nem veszi észre, mert túl hangosan hallgatja a zenét.

Odamegyek a székéhez, és megbököm a lábát. Abigél lenéz, aztán lekapcsolja a zenét. Felvesz a kezébe, és simogat.

Az asztalon egy rajz hever. Rajta van egy fiú. Sötétbarna haja, éjkék szeme és jó testalkata van. Egy sötét farmert, és egy laza pólót viselt, és fölé volt írva szivecskés betűkkel, hogy Harry. A lap mellett Abigél telefonja volt. A képernyőn egy  Harryről készült kép volt. Így még ismerősebbnek tűnt.

Abigél rám hajtotta a fejét. Pár perc múlva már aludt.

Fél órával később Sára nyitott be.

- Abig...- mondaná, de meglátja az alvó lányt. Rámosolyog.

Engem kivesz Abigél kezéből és visszarak a ládába. A lányt óvatosan megfogja, és átrakja az ágyába. Betakargatja és egy puszit nyom a homlokára. Leereszti a redőnyt és halkan kimegy a szobából.

Én is megpróbálok aludni.

Nem sok idő telt el és motyogást hallottam.

- Ne, ne Harry ne hagyj itt!- motyogja, Abigél és össze vissza forgolódik.

Kimászok a ládából. Keresek valamit amin fel tudok mászni az ágyra. Itt van egy táska. Felmászok rá és onnan egyenesen az ágyba.

Abigél karjához megyek. Odabújok hozzá, ő meg szorosan megölel. Már nincs rémálma.

És szép lassan én is elaludtam.