Az élet nyúlbőrben

7.

Ahogy hazaértünk Abigél berakott a szobájába, és jól leszidott, hogy ilyet többé ne csináljak. Olyan aranyos amikor mérges. Aztán az egész délutánt együtt töltöttük. Kimentünk a kertbe napozni, meg ettünk répát, és néztünk egy jó akciófilmet is. A Percy Jackson-t. Régen ez volt az egyik kedvenc filmem. Előidézett pár emléket. Amikor a család együtt tv-zett, vagy amikor csikicsatáztunk Ritával. Hjaj. De jó volt akkor.

A napok gyorsan teltek. Már egy hete, hogy megszöktem. Azóta fülig szerelmes lettem Abigélbe. Az illatába, a mosolyába. Mindenébe. Minket egymásnak szánt volna a sors, de mégsem. Már nem is sírt napi szinten. Örülök, hogy tudtam neki segíteni.

Még a HKT-vel is jókat játszottunk mikor Abigél suliban volt. Puhin meg annyit röhögtünk Szfingszel, hogy csak na.

Most éppen kint ülök a teraszon Abigéllel, és sóhajtozunk.

- Ó Harry.- sóhajt szomorúan Abigél.- Miért mentél el?

- Én vagyok az. Harry! Itt vagyok!- kiáltom, de hiába. Nem hallja.

Sokáig töröm a fejem, és végre kitaláltam, hogy, hogy fogom közölni Abigéllel, hogy én vagyok Harry. A nagy szerelme. Sokáig kísérleteztem a szájjal írással. Hát nem valami kiolvasható, de ha még csiszolok egy kicsit rajta, akkor talán úgy fog kinézni, mint egy rossz elsős fiú aki kissé (nagyon) csúnyán ír. Remélem ki tudja majd olvasni.

Pár nap múlva ki tudtam nézni a betűket, és úgy gondoltam ez így jó.
A papírra ezt írtam (vagyis próbáltam): "Abigél, én élek. Harry vagyok. Én vagyok Péntek. Igaz meghaltam, de a lelkem a nyúlban van. Kérlek hidd el."

Felkaptam a papírt, és vártam. Vártam, hogy végre hazaérjen. Fél óra kíméletlen várakozás után végre betoppant.

- Szia Péntek.- kap fel, és megpuszilja a fejem. Ha nem lenne rajtam szőr, akkor biztos látszott volna rajtam, hogy elpirultam.- Héj, mi van a szádban?- veszi észre a cetlit. Kiveszi a számból, és hunyorogva nézi. Egy idő után úgy tűnik kiolvassa, mert a szeme tágra nyílik, és a szája elé kapja a kezét.

- Te..te tényleg?- dadogja ilyedten. Próbálok bólintani, mint az emberek, jó nagyot, és vette is az adást.- Harry...te vagy az?- ismét bólintok. Könnyek gyűlnek a szemébe, és magához ölel.- Ó Harry annyira hiányoztál! El sem tudod képzelni.- szorongat, miközben örömkönnyek gördülnek le az arcán.- Harry szeretlek! Nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak.- ölelget. Végre tudja hogy én élek. Már csak el kell mondanom, hogy én is szeretem őt.