Néma Könnyek (ChanYeol-EXO) [BEFEJEZETT]

16. Fejezet

( Ennek a fejezet elején láthattok majd egy szószedetet, az írói megjegyzésért elnézést kérek!)

Az első napon nem csináltunk semmi érdekeset, megnéztük a Pekcsei történelmi régiót majd egy gyors városnézésben volt részünk. Ezek után végre a szálláshoz értünk, a lányoknak három négyágyas és egy kétágyas a fiúknak, ha jól emlékszem három ötágyas szoba jutott.

A tanár úr tiszteletben tartotta azt, hogy nem vagyok egy társasági ember így én a kétágyasba kerültem a kísérő tanárnővel együtt. Nem hittem volna, hogy a matektanár mindig is ilyen jó fej volt megengedte, hogy este egy kicsit sétáljak egymagamban, néha-néha tett fel nekem kérdéseket, egyáltalán nem volt tolakodó velem szemben, amiért nagyon hálás vagyok neki.

                                                                                              ~

- *Szeeem~ hulla vagyok, nem lehetne kicsit későbbre rakni a túrázást? Mindjárt elesek...

( *seon-saeng-nim =/magyarosított változatban írtam le/ tanár úr rövidítése, nincs akkora kötöttség tanár-diák között, a bizonyos tanár jobban kijön a diákokkal.)

- Nem kellett volna olyan sokáig fent maradni! Én szóltam előre nektek, hogy reggel túrázunk egyet, nem fog olyan sokáig tartani csak egy picit mászkálunk, utána lemegyünk a városba! – mikor az utolsó pár szót kimondta mindenki éljenezni kezdett.

Tanár úrnak teljesen igaza volt, nem tartott a túra másfél óránál tovább, bár mindenki elfáradt magamat is beleértve, a többiektől kicsivel lemaradva nagyon nehéz tartani a tempót. Még most is fájnak a lábaim, bár most nem ez a legfontosabb.

Miután lementünk a városba elszakadtam a többiektől, tegnap este találtam egy jó kis étkezdét ahol meg is ebédeltem, isteni ott a Bulgogi. A finom étel után ismét mászkáltam a városban, megnéztem néhány különlegesebb helyet, amit a helyiek mondtak nekem, nagyon aranyosak voltak velem az itteniek.

De az osztálytársaim annál inkább...

- Kae MinYoung! Már mindenütt kerestünk! Végre megtaláltunk, jól érezted magad? Hm? – körém gyűlt egy kisebb csapat fiú osztálytársaim.

Sosem kedveltem őket, mindig elvették a táskámat, elvették a pénzemet majd elfutottak vele, én bolond meg mindig követtem őket.

- Hát akkor ismételjük meg újra, régen játszottunk már! – egyre közelebb lépve letépték rólam a táskámat, elvették a telefonomat majd elfutottak vele.

- Add vissza! – ordítottam, és utánuk futva követtem őket.

Bolond Min! Legrosszabb döntésed volt a futás, te bolond!

- Nézzétek, mindjárt elkap. Futás fiúk! – röhögve tovább rohantak, valamilyen park környékén lehettünk, de közel a folyóhoz. Hallottam a víz csobogását.

Kiskorom óta asztmás rohamaim voltak miután futottam, egy ideig bírom a futást, de utána szúrni kezd, a mellkasom nehezen veszem a levegőket, zihálni kezdek.

- Nhem bhírom tovább... - összerogytam, kapkodtam a levegő után, próbáltam segítséget kérni, de nem bírtam hangosan beszélni, már a torkom is szúrt.

- Segítség! – krákogtam.