Néma Könnyek (ChanYeol-EXO) [BEFEJEZETT]

8. Fejezet

"Jobban el akarok távolodni tőle, túlságosan közel van túlságosan..."

ChanYeol mostanában mindenhova követ, folyosókra, esetleg a tetőre vagy akár még az udvarra is. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy miért követ, de ez már nagyon kínos számomra. A lányok ismét rám akaszkodtak, "Szállj le a pasimról!" Című dumával.

Szánalmas.

- Miért követsz? - fordultam meg hirtelen.
- Vigyázok rád. - nézett mélyen a szemembe.
Lassan megfordultam majd tovább mentem. - Miért? - suttogtam.
- Tudod, elég sokszor kérdezed, hogy „miért". Mondtam már, szeretnék a barátod lenni.

Ezekre a szavakra hirtelen megálltam és felé néztem. - Nekem nem kellenek barátok. Csak a bajt hoznám rájuk. - mondtam olyan hidegen, ahogyan tudtam.

- Szeretnél róla beszélni?
- Nem.
- Értem. - bólintott. Én tovább indultam, nem nagyon tudom lerázni, hagyom, hogy kísérjen.

Csöndben sétáltunk, mikor hirtelen megszólaltam.

- Mondd, miért vagy velem kedves? Egyáltalán miért szeretnél a barátom lenni?

- Egyszerű. Mert te más vagy nem úgy, mint a többiek. - óvatosan rá pillantottam ő csak mosolygott maga elé.

- Minden ember más. - éppen fűztem volna még pár szót ChanYeolnak, mikor a nevemet hallottam. A fiút elküldtem egy kicsit messzebbre ne hallja azokat a szavakat, amiket hozzám fog fűzni. Így is tett, távolból figyelt

A suliból egy csaj volt az illetve a barátnői. Tudom mi lesz megint a téma, megint miatta. Agh.

- Szóval drága - böki felém gúnyosan ezt a nevet- miért is beszélgetsz az én Chanyeolommal? Tudtommal nem engedtem meg, hogy csak egyszer is rá nézz, vagy hozzá szólj... Akkor meg? - lökött meg. - Kérdeztem valamit te szemét!- ordított rám, egy ismerős érzés fogott hatalmába. Az a csípős bizsergő érzés, már teljesen jól ismertem. - Látszik, hogy nem tudsz te rólam semmit. Elég gazdag családból származom, szóval nekem csak egy szó és nem is lesz semmitek, azzal az iszákos anyáddal. Úgy vigyázz! Ha meglátlak, vagy meghallom, hogy vele beszélgetsz nemhogy apád nem lesz, hanem életed sem! - teljes erejéből ellökött engem, ezzel a mozdulattal a földnek csapódtam.

Nagyon fájt a fejem, hasogatott, szédültem.

- Úristen! - hallottam az ijedt hangokat - Lányok futás! Gyerünk! - és eltűntek, nem voltak ott előttem. Szóval otthagytak. Remek.

Lassan felültem, ahogyan csak tudtam megfogtam a fejem. Vérzett, ömlött belőle a vér. Jobban kezdtem szédülni. Ne-ne csak ne most! Kérlek. Valaki felém közeledett, nem láttam túlságosan jól, de biztos voltam benne, hogy a fiú az. Rohant felém.

Nem akarok vele beszélni, miatta kerültem ilyen helyzetbe, nem akarok rontani a helyzeten.

- Kae MinYoung! Te vérzel, jól vagy? - lassan megfogta a fejem.

- Hagyj békén! - nem eresztett- azt mondtam HAGYJ BÉKÉN! - sírva ordítottam rá- Csak hagyj elmenni, kérlek. - elengedte a kezem, én meg elindultam arra az irányba amerre tudtam.

Ő nem követett, én vérző fejjel sétáltam haza, mindenki megbámult, de segíteni senki se tudott.