Néma Könnyek (ChanYeol-EXO) [BEFEJEZETT]

24. Fejezet

„Ha tudtam volna, min megy keresztül, ha hallottam volna, hogy elfojtott hangon kiabál. Elvakult voltam vele szembe, túlságosan önző módon viselkedtem, csak magammal foglalkoztam. De ha tudtam volna, hogy..."

Lassan eltel egy átkozott hét, ChanYeol attól a naptól kezdve teljesen megváltozott. Került engem, alig szólt hozzám, nem kísért olyan széles mosollyal haza. Ismét hatalmas szakadék keletkezett egy általam kedvelt személy, és köztem. Talán ez lenne a sors, az a sors, amit nekem szántak? Mindenkit, akit magamhoz közel akarok tudni, tönkre kell tennem, csak a puszta létezésemmel is kárt tehetek az életükben. Minek hívjuk, ha nem karmának? Szánalmasnak érzem magam, legbelül csak egy senki vagyok. Igaz is, egy ilyen lány nem kellene senkinek sem...

Néhány ember csak az őszinte szavakra vágyik, semmi másra, csak egy egyszerű, ártatlan mondatra: „Minden teljesen jobb lesz, ígérem!" Én is ezekre vágytam, hallottam is őket egy olyan ember szájából, akit az idők során megkedveltem. De ezek is csak üres szavak voltak, igaz ChanYeol? Mondd, hogy csak üres szavak voltak, könnyebb lenne elengednem téged, minden sokkal könnyebb lenne. Basszus!

- MinYoung! Ki tudnál jönni egy kicsit a szobádból? – édesanyám szavaira hirtelen összerezzentem.

- Megyek! –kiáltottam ki a fészkemből.

- Figyelj rám rendesen, oké? –fogta meg a vállamat miután odaértem hozzá. Anya hangja teljesen más volt, mint máskor.

- Találtam egy új munkahelyet, a ház főbérlőjének holnap mond, hogy ki tudjuk fizetni a tartozásunkat. Oké? – Valami nem stimmel. Anyu hangja, teljesen nyugodt, olyan lágy.

- Értettem, majd szólók neki!

- Ügyes kislány! –borzolta meg a hajamat – na, most már ideje lenne iskolába menned... Nem gondolod?

Az iskolában töltött időmet nem hinném, hogy kellene firtatnom, ezek mind olyan unalmasak, egyhangúak, beleértve a kiközösítést illetve a gyerekes viselkedéseket is.

Túlságosan el voltam foglalva az ég bámulásával, fel se tűnt, hogy Chan levetődött mellém.

- Oh, szóval mindenki hazament már. –néztem körbe a teremben.

- Aha. –hintázott a széken.

- Kérdezhetek valamit? – pakoltam össze a cuccaimat, a fiú válaszára se várva belekezdtem – Miért kerülsz engem egyfolytában? Ha idegesítő vagyok, bökd ki! Nem hinném, hogy meg fogok sértődni. –rántottam vállat.

- Xion a bajom.

- Mi? Xion! – nevettem az arcába –Értem szóval Xion. –bólintottam majd elindultam.

- Nem akarom azt, hogy találkozgass és beszélgess vele.

- Mégis miért ne? Tán megharap? – fordítottam neki hátat – Nem kell félteni, egyedül is tökéletesen elvagyok!

Azzal a lendülettel ott is hagytam őt. Felejtsd el őket, nincs szükséged senkire sem! Légy olyan, mint eddig voltál!

Oh, jut is eszembe, ma van édesanyám születésnapja. Haza fele jövet megálltam egy cukrászdánál, csak ketten vagyunk így nem vettem semmi nagyobb dolgot csak kettő darab Muffin-t. Az egyikbe beleszúrtam egy gyertyát majd leoltottam a villanyt. Vártam, és vártam.

Egyre többet vártam. A gyertya már teljesen ráolvadt az apró süteményre. Anya egy szóval sem említette, hogy ma dolgozni menne, semmit nem mondott arról, hogy...

Abban a pillanatban, azt a csendes lakást, egy idegesítően csörgő mobiltelefon hangja töltötte meg. Idegesen a fülemhez kaptam majd reszkető hanggal beleszóltam: „Itt Kae MinYoung!"

A vonal túlsó végéből egy idősebb férfihangot véltem felfedezni.

- Elnézést a késői zavarásért, de szeretném, ha azonnal bejönne a Szöuli rendőr főkapitányságra!

- Ne haragudjon, de nem tudom, miért kellene odamennem.

Amint meghallottam, ledobtam a telefont a földre, felvettem a cipőmet, majd őrülten kezdtem loholni az épület felé.

„Az ön édesanyja Kae Da-Eun? –Igen- Sajnálattal közlöm, de az édesanyja egy közúti balesetet okozott, még nem biztos, hogy ő lenne az, de szeretnénk, ha azonosítaná."

Amint beértem az őrsre, a rendőrök a kórházba vittek, ekkor még reménykedtem, hogy nem egy szinttel lejjebb fognak leküldeni, hanem valamelyik kórterembe lépünk be ahol anya békésen fekszik. Nem így történt, csak lejjebb mentünk, így már tudtam mi következik. Sejthettem volna, tudhattam volna.

- Lehet a látvány kicsit felkavaró lesz számodra, de kérlek légy erős! –fogta meg a karomat az orvos majd bevezetett a laborba. Az egyik falnál hatalmas fém szekrény volt, sok ajtóval felszerelve. Amikor én beléptem csak egyetlen egy „fiók" volt teljesen kihúzva. Egy kihúzható asztalon feküdt, teste egy vékony lepellel letakarva. Közelebb léptem hozzá a kendőt az arcáról szépen lassan lehúztam, akkor láttam meg őt. Édesanyámat, arca fal fehér volt, orcáján egy hatalmas lila folt, ajkai repedezett és lila volt.

- Nem, nem, ez nem lehet! Én ezt nem értem... Ez a nő nem lehet az én anyukám! – fakadtam sírva- Biztos úr! Mondja, hogy más ült abban a kocsiban és nem ő! – a rendőr csak elfordult, és lehajtotta a fejét.

- AZT MONDTAM MONDJA, HOGY NEM Ő AZ! – sikítottam rá, a rendőrök megragadták a kezem, a biztonság kedvéért.

- Mi olyan nehéz abban, hogy ezeket a szavakat kimondja? Mi teszi ezeket annyira nehézzé? –a lábaim annyira megremegtek, hogy összeestem. A hullaház térkövén ülök és folyamatosan csak bőgők, mint valami bőgő masina, csakúgy folytak a könnyeim. Most igazán lehetett azt mondani, hogy itatom az egereket.

Pár percet tölthettem csak a laborban, miután észrevették, hogy egyre jobban kezdek fehérebbnél is fehérebb lenni, kivittek a mosdóba. Nem kell részleteznem mit csináltam én ott bent. Sírtam majd okádtam, felváltva, egymás után.

Anya! Ezek szerint, minden szavad hazugság volt? Ezek voltak az utolsó szavaid a lányodhoz, akit tizenhét éve neveltél? Tizenhét év nem jelentett neked semmit?

Miért? Miért tetted ezt?