Gatori Krónikák Első kötet

Emlékezetes első bevetés

Helyszín: Dorand Birodalom határvidéke, idő: 3490. év

Fél napja menetel a 108-as szakasz. A csuhás alak jár élen, mögötte Birs őrmester. A csuhás háromszáz kilógrammos felszerelést cipel, de így is messze a többiek előtt jár. A legnagyobb igyekezetük ellenére is nehezen tudják tartani a tempót, pedig a legtöbb súllyal rendelkező személyek sem vittek többet 100 kilógrammnál. Rexcell, Enermax, Grumb és Bajisz. Mind a négyen törtek előre, bíztatva a többieket, akik már jóformán a halálukon voltak. Az erőltetett tempót nem bírva Kist kidőlt a sorból. Senki nem akart neki segíteni, mert, akkor még nagyobb hátrányba kerülhetnek, és plusz terhet is kellett volna cipelniük. Mikor ezt Rexcell észrevette rögtön visszafordult, és hangot is adott a többiek viselkedését illetőleg.

- Azért szégyellhetnétek magatokat! Egy társunk kidől, ti meg mentek tovább?

Ezt meghallván Bajisz rögtön felkapta a fejét, és megindult ő is Kist felé, mivel ő volt közelebb. Előbb ért oda Rexcellnél. Birs csak annyit észlelt ebből, hogy bár senki nem adott engedélyt, Rexcell beszélgetést kezdeményezett, a menetiránnyal ellentétesen közlekedik, ami persze neki nem volt ínyére. Jött is a tőle megszokott stílus:

- Rexcell! A jó ég verjen meg! Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Azonnal fordulj meg és nyargalj tovább!

- De uram! Én csak segíteni akartam...

- Nem érdekel az sem, ha a saját anyja jelent meg maga előtt hívogatva, hogy hagyja itt ezt az egész kócerájt, mert nyilván úgysem képes befejezni a kiképzést.

- Ezzel most nem értek egyet uram. Igazságtalan a...

- Feleselünk egy tiszttel?

- Nem uram!

- Nekem pedig egészen úgy tűnt. M.Gee parancsnok mit szól ehhez? – Fordult Birs a csuháshoz, aki közben visszajött, hogy megtudja mi a probléma, ami miatt áll a szakasz. –

- Egyszerű a képlet. A fiatalember minden bizonnyal unalmasnak találja a kis kirándulásunkat. Talán túl könnyű a hátizsákja. Állítsunk a gravitációs szabályozón és tekerjük fel 200 kilóra. Mit gondol katona? Képes lesz így is folytatni a túránkat?

Rexcell belátta helyzetét, hogy ebből úgysem fog tudni jól kijönni, így hát sorsát elfogadva, szem és fej lesütve a válasza csak ennyi volt:

- Igen uram! Igen!

Felcsavarták hátizsákjának gravitációs szabályozóját, és bár minden lépés olyan volt számára, mintha a világ összes fájdalmát, terhét cipelné, az akarata nem hagyta el. Tovább meneteltek, amíg el nem értek egy lápos mocsaras vidékhez.

--------------

A Birodalom peremén található erdős, mocsaras területek fölötti birtokjog erős vitát képzett a szomszédos Haradurimekkel. Mindkét nemzet magáénak vallotta, de igazából így nem tartozott egyikhez sem. Valószínűleg ennek köszönhette, hogy a „Senki Földje" néven vált ismertté ez a terület. Egyik uralkodó sem tartotta annyira ezt a vidéket, hogy háborút kezdeményezzen érte, ezért az itteni törvények igen csak korlátozottan voltak betartva. Az összes gengszter, fekete kereskedő, fejvadász, csempész gyűjtőhelyévé vált. Számukra maga volt a paradicsom, ahol senki sem zaklatta őket, illetve ez így nem teljesen igaz, mert mindenki, aki itt szerette volna meghúznia magát, engedélyt kellett kérjen a hírhedt gengsztervezértől. Magát a nagyfőnököt senki sem láthatta, csak kizárólag a tizenkét hadurat. A hadurak az országok körözési listáinak élén helyezkedtek el. A legelvetemültebb és veszélyesebb gyilkosok, harcosok, tudósok alakulata volt ez. Nevüket a hónapok után kapták. Nem volt kötelező egységes öltözéket viselniük, de azonos motívumokkal ékesített köpenyek fedték testüket, és sötét színű kendővel takarták arcukat. Messziről fel lehetett ismerni őket, ha valaki meglátta akármelyik tagját a haduraknak, akkor jobban tette, ha elbújt előlük, mert nem a jó modorukról és kegyességükről voltak híresek. Mind a birodalom és a haradurim sereg már tett több kísérletet rá, hogy felszámolják az ott uralkodó állapotokat, de ezek mind sikertelen akciókba torkollottak. Ezek köztudott tények voltak, melyeket mindenki ismert, és aki tehette messzire elkerülte ezt a vidéket.