Ágytánc|JiKook|BEFEJEZETT

2.

Hátralendítettem a fejem, miközben próbáltam átadni magam a zenének. Az ütem lágy volt, az érzéseim pedig vegyesek. A férfi akinek a nevét sem tudom, pedig lehunyt szemekkel markolt a hajamba, hogy közelebb húzzon magához. Belül elmosolyodtam,de egy jelét sem engedhettem annak, hogy lássa elvonatkoztattam a dologtól. Ezért továbbra is sötét szemekkel néztem végig rá. Csúfondáros mosolyt engedett, amikor a nyakához érintettem dús ajkaimat, és a kimonómat lazábbra engedtem. 

Nem, nem, nem. Sajnálom. De ha ezzel kezdenék, akkor a sztori színvonala fejest ugrana, és lehet nem értenétek meg engem. Ha az elején kezdem, sokkal jobb lesz. 

A nevem Park Jimin, a szüleim szeretnek, a családi hátterünk nem hozza a legjobb színvonalat, de legalább a kezünkben tudhatjuk azt a dolgot, ami a legtöbb családnak nincs meg. A nagy szeretet. Idén egy újabb őrület engedte fejét Koreában, miszerint a fiatal rossz anyagi hátterű fiúknak lehetőségük nyílik egy iskolába menni, ami fedezi a szülők részére az anyagi dolgokat. A szüleim nagy örömest csaptak rá az ajánlatra, de egyikőnk sem számított rá, hogy ez az iskola Japánban van, és elszakítanak ezáltal a szüleimtől. Ezt én már egy konkrét jelnek vettem, hogy a sors azt akarja, borzasztó magányos egy évnek nézzek elébe, amit a suliban fogok tölteni, egyedül, barátok és szülők nélkül. Az egyetlen gondolat ami nyugtatott, még pedig az az volt, hogy nem lesz időm öngyilkosnak lenni. Mert bizony az akartam lenni, amikor rájöttem mit fognak belőlem faragni, és többet nem mehetek haza. De végül is, mindent meglehet szokni, és bele lehet törődni. A boldogság tíz parancsolatába is benne van, hogy a rossz dolgokból kovácsolhatunk valami jót. Ezért hát fölszegezem az állam, magamra húzok egy parányi mosolyt, magamra öltöm a fekete kimonómat, és büszkén állok elébe minden olyan dolognak, ami el akar szomorítani. Nem hagyom hogy akármi, vagy akárki elvegye a büszkeségemet, amit olyan nagy becsben tartottam, és évek során sikerült összekaparnom a sok szomorúságom után. Ugyanis borzasztóan depresszív ember voltam, semmi önbecsüléssel, ami mindenkinek feltűnt, és minden erőfeszítéssel azon voltak, hogy elvegyék tőlem. De tudjátok mi az egyetlen dolog amit nem vehetnek el tőlünk? az önbecsülésünk. Ha az van, borzasztó erősek vagyunk. A tükörben is csak egy ocsmány alakot láttam éveken keresztül, de aztán észrevettem a jó dolgokat is magamban. És ha már a világ egy kegyetlen hely, megtanultam másokat hibáztatni magam helyett. 

Büszkén sétáltam Hana Yuri mellett, a napernyő takarásában. Minden szem ránk szegeződött az utcán. A Jonetsuk-ra, mindenki felnéz. A Jonetsu japánul azt jelenti szenvedély. Így mi csillagoknak, idoloknak tűnünk az emberek szemében. Mivel elérhetetlenek, rejtélyesek, és szenvedélyesek vagyunk. Végül Yuri megállt egy barna épület előtt, kinyitotta nekem a papír ajtó két oldalát, én pedig beléptem rajta, és elfoglaltam a helyemet. Az óra már két perce tartott, de ennyi késés a tanároknak még nem a világ vége. 

-A kimonók egyfajta szimbólumként szolgálnak a Jonetsuk életében. A fekete, a kezdők. A fehér, a kettő között van. A piros pedig azt jelenti, hogy a Jonetsu már elég tanult, és képes kapcsolatot létesíteni. Az utolsó pedig az arany szín, akire mindenki fölnéz. -A tanárnő beleéléssel magyarázta a tanulóknak a tudnivalókat. Itt még mindenki feketében volt. -Idén egy újabb korszak vette fejét. Ez nem elítélendő, ez megtisztelő. Ezért kell nektek büszkéknek, tiszteletteljeseknek, és elragadóknak lennetek. 

-Pszt! -A szobatársam szólt nekem, aki pár asztallal arrébb volt. De aztán odaült mellém az üres székre, és felmutatott egy papírt. "Ma este Jonetsu bál lesz" aztán odatolta elém a papírt, és a tollat. "Tudod hogy én nem mehetek" gyorsan elolvasta a válaszomat, és csúfondáros mosolyra húzta a száját. "Kapják be, nem kell rájuk hallgatnod" 

A tanárnő hirtelen felénk sietett, majd gyorsan felkapta az asztalról a lapot. Aztán a mellettem ülő fiúra nézett, és a tollával fejen kólintotta őt. 

-Jung Hoseok, ideje nem gyerekeskedni! -Húzta el a száját, majd könnyed léptekkel vissza sietett a helyére. 

-De miért nem engednek el? -Kérdezte Hoseok, mikor vége lett az órának, és hazafelé tartottunk a több tucatnyi osztálytárssal. 

-Mert azt mondják más vagyok mint a többi. -Rántottam vállat lehangolva. -Ami igazából nem is igaz. Csak mert engedelmesebb vagyok, és több ember néz rám nem vagyok másabb. 

-Akkor gyere el, ne hagyd ki. -Mosolygott rám, persze tudtam hogy ebből baj lenne, ezért gondoltam kihagyom. 

Na persze...A kínácsiság győzött, ezért Hoseokkal tartottam este. A parkban tartották a bált, a fűzfák ágairól égősorok lógtak le, egészen a földig. A fűben is sorok égtek, egészen egy tóig, ami felett egy kicsi híd állt. Ott pillantottam meg őt elsőnek. A korlátnak támaszkodva állt, fekete öltönyben, hozzá hasonló nadrágban, és egy fehér ingben. Egy cigi füstölgött a szájában, és egy kimonós nővel társalgott. De akkor mintha megérezte volna hogy bámulom, rám vezette fekete szemét, és mélyen az enyémbe fúrta. Én szakítottam meg a szemkontaktust, mert megijedtem. Tudtam hogy férfiakkal lesz dolgom a közeljövőben, de azt nem hogy vajon mit gondolnak ha rám néznek, pont úgy mint ő. És ez megrémített. 

Sziasztok! remélem tetszett ^^ a következőben találkozunk, PÁPÁ! :3