Ágytánc|JiKook|BEFEJEZETT

11.

Újult erővel vágtam bele a munkába, és egyetlen szabad időt sem hagytam magamnak, hogy ne tudjak gondolkodni. Amikor végeztem a feladataimmal, találkozókról találkozókra mentem, onnan fellépésekre, és amikor az ágyba zuhantam, másra nem is tudtam gondolni, csak arra hogy pihenhessek. Tudtam hogy nem szabadna elnyomni az érzéseimet, de egyelőre megfelelt nekem ez az állapot. Viszont egyetlen dolog nem hagyott megnyugvást a hétköznap estéimben, azok pedig a rémálmaim voltak, amik felfalták az elmémet, és megemésztették a lelkemet. Mert tudtam, hogyha lenne pénzem, segíthetnék Jungkookon, és kiszabadíthatnám arról a helyről, ahová ő nem való. De gyermekded álmok volt ezek, mert tisztában voltam vele, hogy évek kellenek ahhoz, hogy a munkámmal pénzhez juthassak. Hanat pedig inkább az iskolára fordította a pénzt, minthogy segítene rajta. Ezért erőmön felül próbáltam teljesíteni, ami hónapok múlva csak azzal járt, hogy jól lebetegedtem. 

-Ma találkozónk van, egy felsőbb fejjel. -Emlékeztetett Taehyung, én pedig már beleborzongtam a gondolatba is, hogy újra bájcseveghetek ismeretlen arcokkal. -Előttük ne vágj majd ilyen képet jó? 

-Ah...Megpróbálok. -Sóhajtottam, majd egy kendővel kezdtem dörzsölni az ujjaimat. 

-Ne így! meg fog maradni a seb. -Taehyung karon ragadott, és kivitt az onumiból, és az orvosiba vitt, hogy lekezelje a sebeimet. El kellett sajátítanom a lant játékát, de ez nem volt egyszerű. Taehyung az órákon könnyeden játszott rajta nekünk, de amikor rám került a sor, az összes ujjamat elvágta a húr. Ez pedig hatalmas baki volt a részemről, ugyanis megelőzhettem volna a fájdalmat azzal, ha előtte jégbe áztatom az ujjaimat. A fiúk nagyokat nevettek rajtam, de számomra nem volt olyan nevetséges, mert tudtam hogy mások szemében ez katasztrofális, ha egy Jonetsu ujjai sebesek. -Így most kesztyűt kell húznod a kezedre...

-Rajtam már nem lehet megbotránkozni. Észre sem fogják venni ha pár vágás lesz az ujjamon. 

-Azért nem kéne még több hibát elkövetni, csak mert sok van már a hátad mögött. -Lekezelte az ujjaimat, én pedig szégyenkezve hajtottam le a fejemet. Még mindig kellemetlenül érzem magam a társaságában, a tiszteletreméltó viselkedése miatt, a külcsínről nem is beszélve. Viszont ha vele sétálok végig az utcán, még mindig levegőnek nézik. 

-Taehyung. Már régen meg akartam kérdezni tőled valamit. Az emberek miért bánnak veled így? hiszen aranyruhás vagy? -Azt vártam, hogy majd mérges lesz rám a kíváncsiságom miatt, de ellenben kedvesen mosolygott rám, és leült elém az ágyra. 

-Ha az emberek választhatnak, inkább szűz Jonetsukkal táncolnak, mint egy olyannal, akibe már beleharaptak előttük. Az én esetemben már nem voltam érett gyümölcs amikor arra került a sor. 

-Mégis hogyan? 

-A szerelem botrányt szül. Jobb ha a magunkfajták elkerülik. -Szomorúság csillant a szemében. Teljesen áttudtam érezni a helyzetét. 

-Mi magunk kovácsoljuk az életünket...-Újra rá gondoltam, és megborzongtam. 

-Így igaz, ezért hát én vállaltam a felelősséget, és ide jutottam. Az elején nagyon megvetettem magamat, amiért szégyent hoztam az iskolára. Ugyanis én voltam az első aranyruhás Jonetsu. De elmúlt, és Hanat is megbocsátott nekem. Meg kell tanulnunk lapozni, és a következő oldalra fókuszálni. 

A következő oldalra fókuszálni? ha ez így van, le kéne mondanom arról hogy Jungkookal, lehessek? a tudatalattim már rég felmérte a helyzet súlyosságát, de a másik felem ami butább, ragaszkodik hozzá. Azt akarja, hogy megint ragadjanak el az óceán habjai, amikor rám néz. 

-Indulnunk kell. -Bólintottam, leszálltam az ágyról és követni kezdtem őt. -Kettőnknek nagyon hasonló a múltja. Talán ezért kedvellek ennyire.