Ágytánc|JiKook|BEFEJEZETT

13

Jó estét mindenkinek! nos, azzal jövök, hogy közeledünk a sztori végéhez, méghozzá ez az utolsó előtti rész. Igazából csak ennyit akartam, jó olvasást! 

A világ fellázadt ellenünk, nem látták helyesnek hogy az iskola igazgató nélkül is tovább üzemel. Nem tetszett nekik a gondolat, hogy a Jonetsuk felelősség nélkül tanulnak tovább, és nincs ki felügyeljen ránk. Ez teljességgel eszement dolognak véltem, hiszen az iskola, tökéletesen működött Jungkook nélkül is. Az órák tovább folytak, fegyelmezettek és csendesek voltunk, hogy ne kavarjunk még nagyobb port magunk körül. El is tűntünk egy kis időre, addig ameddig a feljebbvalóknak a fülükbe nem ültették a rosszakaró emberek, hogy igenis tökéletlen lett az iskola a főnök nélkül. Ezek után egyre csak nagyobb, és nagyobb zűrzavar vette kezdetét körülöttünk. Rengetek fiatal Jonetsut rendeltek haza a szüleik, a nagy kavarodás miatt, így hát a százhetvennégy Jonetsuból csupán huszonöt maradt. Egy időre abbamaradtak a fellépéseim, és a találkozóim. Hanat az őrület szélére került, amikor felvetették az az ötletet, hogy lerombolják az épületet, és a Jonetsuk kora levégeztetett. De végül a kormány beleavatkozott az ügybe, amikor a fülükbe jutott ez a hír, ugyanis sok pénzt hozott nekik ez az üzlet. Így maradt minden a régi kerékvágásba, azzal a kisebb bökkenővel, hogy már az emberek képtelenek voltak tiszteletet nyilvánítani felénk. Csupán tökéletes robotoknak neveztek minket, akiket ha kővel dobálnak, felszegezett állal tűrik a szégyent. De én más tészta voltam...Az emberek csillogó szemekkel néztek rám, és emiatt a legszerencsésebb Jonetsunak érezhettem magamat. Híresebb lettem mint valaha, és piros kimonós létemre, végre pénzt kereshettem. 

-A tökéletességnek is vannak határai. -Kiáltott fel nevetséges hangján Akihide, Hanat pénzügyi tanácsadója. Egy ideje muszáj vigyáznunk a keresett pénzre, és felelősséggel költekezni, mert az emberek már semmibe veszik az olyan embereket mint Hanat. 

-Ne hozzon még jobban zavarba! -Nevettem fel. Ő volt az egyetlen férfi, akit hiába volt gazdag alak, a maga módján kedves volt, és ami a szívén a száján. Ez tetszett, mert a mai világban már rengeteg hazug ember ténfereg az utcán. 

-Rendeljünk még egy kört! de, nem én fizetek. -Maga elé emelte a kezeit, és lassan Hanatra fordította a tekintetét. 

-Rám aztán ne nézz. -Mondta zsörtölődve Hanat, száját húzva. -Nem ismersz, ha azt hiszed fizetek. 

-Semmi gond, majd én. -Vetettem fel az ötletet, ezzel egy veszekedést megelőzve. Amikor Hanat zsörtölődni kezd, sosem sül ki belőle semmi jó. Kiraktam egy kis pénzt az asztalra, majd Akihidére néztem. -Magának kell érte mennie. Én még sajnos nem vehetem meg. -Japánban húsz évesen érik el az emberek a felnőtt kort, és tizennyolc évesen, még kész kiskorúnak számítok. 

Taehyung tekintete már jó ideje rajtam időzött, ezért rá néztem. Amióta szerelmet vallott nekem a kilátón, már nem ugyan olyan könnyed a kapcsolatunk. Sokkal feszélyezettebb, és nyugtalanabb. Ha nem találkozom Jungkookal, fejest ugrottam volna, és nem utasítom vissza. Hiszen ő kívül belül gyönyörű. Azóta a lyukat a szívemben már semmi sem tudja betömni. Már nincs kire támaszkodnom. 

Az est végeztével mindenki hazafelé vette az irányt, bár Hanat már órákkal ezelőtt lelépett a baráti összejövetelről mert valami nyomasztotta őt. Én Taehyungal együtt tartottam haza, a szállodába. A köztünk lévő feszültség egyre csak nőtt, amiért egész úton nem szóltunk egymáshoz. Sajnáltam őt, és azt is hogy megromlott a kapcsolatunk emiatt a primitív érzés miatt. Meglehet hogy csak addig szeret, ameddig nem kaphat meg. Ez sokszor fordul elő. Ezt hívják plátói szerelemnek. 

Befordultunk a sarkon, pont az iskolám előtt száguldottunk el, amikor valami borzasztót pillantottam meg. Az iskolám eltűnt. 

-Taehyung! tolass vissza! -Kiáltottam, ő pedig a megszokott csönd miatt ijedtében erősen fékezett le. Szó nélkül tette amit kértem, és visszatolatott az iskolához. Elsőnek csak az autóból nézve, romokat pillantottam meg, meg Hanatot is. Rögvest kiszálltam a kocsiból, és megkerülve Hanathoz rohantam. 

-Mi a fene történik itt? -A Jonetsuk szakadt kimonóban, poros arccal bőröndökkel a kezükben sorakoztak a kapuban, és igyekeztek kifelé a romos épületből. Hanat pedig terelgette őket kifelé. 

-Az emberek ledózerolták az iskolát, saját akaratból. Mivel nem tudsz mit tenni, térj csak haza, Taehyunggal együtt. -A hangja fáradt, és keserű volt. Időközben az eső is eleredt, így elfoszlatta a port, ami a romok miatt szabadult fel. 

-Haza? nekem ez az otthonom! -Hitetlenkedve túrtam a hajamba, de Hanat továbbra is csak a Jonetsukkal foglalkozott. -Hanat...-Nem figyelt rám, túlságosan sokkban lehetett. -Hanat! 

-Nem akarom elhinni...Miért történik ez az iskolával? miért történik ez velünk? gyönyörű korszakot nyújtottunk az emberek számára, és lehetőséget egy új  élethez. 

-Hanat...-Lágyan az arcára fogtam, és a zavarodott szemeibe néztem. -Lapoznunk kell, ez itt most lényegtelen. Haza kell juttatnunk őket. 

-Igen...Igaz. A szüleiket felhívtam, de csak reggel érnek ide. Addig egy hotelban kell megszállnunk. 

-Gyertek hozzánk. Reggelig tökéletes lesz ott. -Hanat sóhajtva bólintott egyet, és elindult a fiúkhoz, hogy tájékoztassa őket az új hírről. 

Számomra az első a fiúk biztonsága volt. Abban a pillanatban a Jonetsu mivoltom, a siker, cseppet sem számított. Természetesen nyomta a lelkem a gondolat, hogy a sok tanulást, a munkát, a semmiért tettem. Csak azért, hogy egyszer majd szó szerint romba dőljön minden. 

Akárcsak akkor, még most is a fülembe cseng a lant hangja, az emberek sikolya, amikor színpadra lépek. A fiúk nevetése az iskolában, a kedves törődések tőlük. Hanat zsémbes hangja, Taehyung gyöngéd pillantása. És Jungkook arca, amikor elsőnek láttam meg. 

Sziasztok! remélem tetszett, holnap jövök egy utolsó résszel, vagy még ma. Addig is PÁPÁ! :3