Ágytánc|JiKook|BEFEJEZETT

7.

A vonzás hatalma mérföldköveket mozgatott meg bennem, Jungkook oktatása óta. A felmérőt csupán játéknak véltem, ahogy az elmém mindig az éjszakára siklott vissza. Minden kérdés után, egy-egy képkocka jutott az eszembe, így magabiztosan adtam be a felmérőt, majd távoztam a teremből. Már csak a reggeli órám várt rám, aztán majd csak este a csarnokba kellett ellátogatnom. Mindent szép sorban, rendezetten. Jungkook azt mondta, sorba kell állítanom a napi teendőimet, a legapróbb részletektől kezdve, hogy ne legyen kusza az elmém. Pedig ha tudná, mennyire összezavarta most ő maga. 

Az órán újra találkozhattam az aranyruhás férfival, aki most is levett a lábamról. A könnyed és üde mozgásával. Most a táncot mutatta be, amit tegnap Jungkook is megmutatott, de csak körvonalakban. 

-Nézd a jobb vállam. -Mondta a férfi, és hüvelyk ujjával magára mutatott. -Nem kell túlzásokba esni, úgy ejtsd le a válladat, hogy épphogy leomoljon rólad a kimonó, és csak egy picit mutass magadból. 

Elkábulva figyeltem, ahogy előttem áll, és a halk lant zenéjére lassan és kimérten mozog. Elsőnek csak a vállai mozogtak, majd hirtelen kissé hátra engedte a fejét, hogy rálássak az íves, karcsú nyakára. Azt hittem eldobom az eszemet. Kilépett a cipőjéből, ami szintúgy mint a ruha, a régi Japán stílust idézte föl. A szemembe meredt, majd egyik kezével kecsesen a másik karjához nyúlt, és tolni kezdte fölfelé a ruha anyagát, hogy ha majd a vállaihoz ér, egy könnyed mozdulattal mutasson meg magából egy kicsit, a hibátlan mellkasából. 

-Elsőre ennyi lesz, a következő órádon már neked is gyakorolnod kell. Holnap várlak. -Azzal visszabújt a cipőjébe, és hangos koppanásokkal ott hagyott engem, a tompa vörös szobában. Egyetlen egy dolgot nem értettem, ebben a férfiban. Ő már biztosan gyakorlott Jonetsu, mégsem hallok róla semmit sem. Ha ilyen sokáig eljutott, az embereknek róla kéne beszélnie. 

Elhessegettem a gondolataimat, és távoztam a szobából. Eszembe jutottak a kecses léptei, és a könnyed mozgása. Egyedül voltam az épületben, itt sosem jár senki. Gondoltam leutánozom pár lépését. Kiegyenesedtem, és fölszegeztem az államat. Próbáltam sarok helyett lábujjhegyre lépni, de az első lépésnél kudarcot vallottam, és arca estem. 

-Oh, a francba. -Ráztam meg a fejemet, és megtámaszkodtam a földön, hogy felállhassak. 

-Te meg mit műveltél? -Jungkook sietett oda hozzám, és felsegített a padlóról. -Az én csapnivaló Jonetsum, már megint ügyetlenkedik. Még jó hogy nem az utcán próbálkoztál. -Felnevetett, és leporolta a kimonómat. 

-Ez inkább förtelmes, mint szórakoztató. -Sziszegtem. 

-Még nem tanultad a járást. Ne hibáztasd magad.  -A szemei ragyogtak, és a mosoly nem tűnt el az arcáról. -Ma hamarabb megyünk a csarnokba. Sokkal többen várnak téged, mint gondoltam. 

-Még csak dél van. 

-Nem várakoztathatjuk meg őket. Siessünk rendben? -Elengedte a karomat, amit még mindig szorított. Majd miután kiértünk az utcára, még távolabb lépett tőlem. Megállt az autója előtt, és kitárta előttem az ajtót. Halkan megköszöntem, majd beültem. Megkerülte az autót, és beszállt, hogy indulhassunk. Vissza kellett mennünk az iskolába, hogy magunkkal vihessük Hanatot, majd pár perc múlva megszemlélhettem a csarnokot. De csak mi hívjuk így. Igazából csak egy régi színház, ami egyben vendégházként is szolgát. Kiszálltunk a járműből, majd beléptünk a helyiségbe. Arra számítottam, hogy majd mindenki minket fog nézni, itallal kínálnak majd meg, és szóval akarnak engem tartani. Ehelyett egy csomóba voltak gyűlve az emberek, és egy fiút kémleltek. Egy asztalon ült, vörös kimonóban, két italos üveggel a kezében, és felhőtlenül csacsogott az őt körülvevő néppel.