Ágytánc|JiKook|BEFEJEZETT

Utolsó ágytánc.

Három Jonetsu maradt a világon, akik töretlen sikerrel maguk maradhattak. Én, Taehyung, és Hoseok. Az emberek kikövetelték azt, hogy mi hárman jelképe maradjunk a Jonetsu kornak. És én nem utasítottam el, minden energiámat abba fektettem, hogy tökéletes mintája legyek az időnek, amikor még mi voltunk az élen. 

A cipőm hangosan kopogott a járdán, az arany kimonóm szálai pedig visszaverték a nap sugarait. Az emberek kedves pillantásokkal illettek engem, és a kimonómban gyönyörködtek. Én magam sem hittem el, amikor sikerült végre eljutnom idáig. Nem volt könnyű, eszméletlen nehéz volt. 

Megálltam az iskolám romjainál, amit kerítéssel vontak körbe, hogy mindenki sokáig megemlékezhessen erről az időről.  Időnként én is visszatérek ide, hogy fölidézhessem a múltat. Becsuktam a szememet, hogy jobban elmélyedhessek a gondolataimban. Az agyam eldugottabb félteke játszani kezdett velem, és egy olyan időt vetített elém, ami leginkább hiányzik. A papír folyosón lépkedtem ügyetlenül, éppen járni tanultam amikor a fiúk nevetve bohóckodtam rajtam, de Hanat morogva csendre utasította őket. Ekkor még csak tizenhét éves voltam, mára betöltöttem a felnőtt kort. Ekkor megjelent az emlékeimben Jungkook, aki felém nyújtotta a kezét, hogy segíthessen nekem. Éppen el akartam kapni a kezét, de ekkor majdnem elestem. 

-Ne bohóckodj már. Az utcán vagyunk. -Taehyung mogorván nézett rám, de az arca ugyan olyan lágy volt. 

-Ne haragudj, de nem hagynak nyugodni az emlékeim. 

-Egy ismerősöm, mindig azt mondogatja hogy lapozzunk. Na vajon ki lehet az? -Csúfondáros mosolyt eresztett felém, amin elnevettem magam. 

-Akkor lapozzunk. -Bólintottam, és elindultam az úton, hogy megjelenjek a fellépésemen. Taehyung és köztem a viszony megjavult, és minden olyan mint volt. Azzal az eltéréssel, hogy már nincs szükségem támaszra. Jungkook emléke nyomaszt még, de már nem halok bele a hiányba. Túlélem. 

Mikor elértük a csarnokot, Hanat görnyedt alakja fogadott. Ő már akkor Hatvannégy éves volt, amikor az iskolába került. Most már Hatvannyolc, kicsit nehézkes már neki az az élet, hogy körülöttem kell sürögnie forognia. De ezektől eltekintve kiválóan teljesít, csak sokkal zsémbesebb lett. Nem zavar, én így szeretem. 

-Gyere  megigazítom a hajadat, és a ruhádat. -Hanat behúzott a sminkszobába, és leültetett egy székre. Nyugodtan tűrtem, ahogy körülöttem forog. -Tudom hogy ma is elmentél az iskolához. 

-Valóban így volt. 

-Előttem nem kell megválogatnod a szavaidat, ugye tudod? -Kedvesen mosolygott rám. -Több éve a mamádként viselkedek veled. Szeretném ha te is magad adnád előttem. 

-Okéska, így lesz. -Nevettem fel, ő pedig átfésülte még egyszer a hajamat, majd egy vödör jeget tolt elém. 

-Jól jegeld le, különben úgy jársz mint évekkel ezelőtt. Megint sebes lesz az ujjad. -Megcsókolta a homlokomat, mire Taehyung kedvesen elmosolyodott. 

-Én meg nem kapok? -Kérdezte karba tett kézzel. Mi négyen, Hoseokot is beleszámítva, aki kis idővel később megjavult, olyanok lettünk mint egy család. Ki akarunk tartani egymás mellett. Hanat az ő homlokára is puszit akart adni, de Taehyung meggondolta magát idő közben. Jól szórakozva figyeltem kettejük parádéját, de ekkor belépett egy férfi, és kérte hogy fáradjunk a színpadra. 

Taehyungal együtt léptünk színpadra, ő a zongorához vette az irányt, én pedig a lanthoz. Hanat a függönyök mögül kukucskált kifelé, és mosolyogva figyelt minket. Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd mikor meghallottam Taehyung kezdő játékát, behunytam a szemem, hogy koncentrálhassak. Kiiktattam az emberek kiáltozását, és azt, ahogy a nevemet kiáltják. Majd én is játszani kezdtem. A jéghideg ujjaim nem érezték a fájdalmat, majd csak akkor, amikor a jég hatása oszlani kezdett. Szerettem zenélni. Ilyenkor a gondolataim csak az enyémek voltak, és csak a hangszerrel oszthattam meg ezeket a gondolatokat. Ő pedig hang formájában engedte ki őket. Kinyitottam a szemeimet, hogy Taehyungra pillanthassak. Ilyenkor erőt szoktunk egymásnak adni ezzel a kis gesztussal. A nézőtérre vezettem a tekintetemet, az emberek arcán azt véltem látni, hogy tetszik nekik. De ekkor a lant kiesett a kezemből, és Taehyung is abbahagyta cselekedetemre a zenélést. Felálltam a székből, és mély levegőket véve próbáltam rendezni a gondolataimat. Lefutottam a színpadról, és a kifelé vettem az irányt. Megálltam Taegyung autója előtt, és beültem a vezető ülésre. Szó nélkül ült be mellém Jungkook, én pedig sietősen indultam el a szállodám felé. 

Nem igazán tudtam mit mondhatnék. A szívem repesett a gondolattól, hogy itt ül mellettem, és hogy eljött a koncertemre. Három év után, ez lett volna az első dolga? 

Mikor elértem a szállodát, kézen fogva Jungkookot siettem a szobám felé. Kinyitottam az ajtót, majd pihegve álltam meg vele szembe. A szívemben az űr mintha hirtelen befoltozódott volna, és már nem is fájt. 

-Miért? -Sóhajtottam könnyes szemekkel. 

-Talán azért, mert egyszer azt mondtad nekem, hogy nyomja a lelked mind a százharminchét szabályom. -Leszegezett fejjel lépett hozzám közelebb, és magához vont. -Azért vagyok itt, hogy tompítsam a lelkeden terpeszkedő nehéz szabályokat. 

-Talán azt hiszed hogy még mindig gyerek vagyok? egyedül is eltudom viselni a fájdalmat. 

-Gondolod érdekel? -Kérdezte, majd meg akart csókolni, de elkaptam a fejemet. Meglepetten nézett rám. A magnómhoz léptem, majd bekapcsoltam rajta a zenét. Lágy mozdulattal léptem vissza hozzá, és az akkoriban nálam magasabb férfire, most szemmagasságban néztem farkasszemet. A tarkójára fogtam, majd lassan az ágyhoz vezettem, miközben egyik vállamat, leengedtem, hogy lecsúszhasson a kimonóm. Levezettem a tenyeremet a meglepett férfi derekára, majd lassan a számat az övéhez nyomtam. Küzdöttem ellene, minden egyes porcikámmal, de mégis egy könnycsepp gördült le az arcomon. A feltörő zokogástól el kellett tőle válnom, és eltakartam az arcomat. Nem akartam hogy így lásson évek után. Ilyen törékenynek, és megtörtnek. 

-Igen, azt hiszem gyerekes vagy. De ez vagy te, és ehhez a valakihez jöttem vissza. -Lágyan a homlokomra csókolt, és magához ölelt. -Ezért lesz az első táncod az enyém. De nem ma. 

-De én ezt akarom! -Kiáltottam rá. -Erre vártam éveken keresztül. Ezért nem voltam még...Senkivel. 

-Én pedig éppen ezért fogok várni addig, ameddig kell. Már így is épp elég időt vártam. Ne aggódj, az idő nem szalad sehová. Én pedig úgy szeretnék veled lenni, hogy mosolyogsz, ez mindennél fontosabb számomra. -A hajamat kezdte cirógatni, és pedig levettem a kezeimet az arcomról, és átöleltem. 

-Megígéred hogy itt maradsz? 

-Ameddig csak lehet. -A hangja újra felidézte bennem a múltat. De lapoznunk kell, úgyhogy hagyni fogom hogy magával ragadjon az a bizonyos óceán, amikor Jungkookal vagyok. 

Jungkook érkeztével fél év múlva újra épült az iskola. Tele fiatal Jonetsukkal, akik forrtak a tudásvágytól. Ami megváltozott, csak annyi volt hogy aranyruhás tanárként tengettem a napjaimat, nem pedig tanulóként. Jungkook ahelyett hogy felforgatta volna az életemet, egyenesre simította. Ezt sosem fogom tudni megköszönni neki. Sem azt, hogy mekkora szerelemben lehetett részem vele. 

Ezt a történetet azért írtam meg, hogy a következő nemzedék, ne kövessen el akkora hibát, mint én. Jonetsuként tilos beleszeretni valakibe...De csak akkor, ha tudnak róla. Én ugyan nem tiltom meg nekik. Az életem során, megtanultam pár dolgot. Azt, hogy nem szabad kimutatnunk a félelmünket. Hogy a tükörképünk csak egy kép, és a belső a fontos. Hogy a szerelmet nehéz megtalálni, és megtartani. De ha rálelsz, elragadhat téged is az óceán. Tanuld meg szépnek látni magad, és elérheted azt, amit én. Én sem tündöklő virágként kezdtem el. Hanem egy botladozó szerencsétlenségként. Na de lapozzunk. És ne felejtsd, szegezd fel az állad, akármi történjék! 

Sziasztok! elérkeztünk a végére. Szerettem a sztorit, remélem ti is, de nem tudtam a legjobbat kihozni belőle valamiért, talán mert nem tudtam teljesen magaménak. Talán majd később megbánom hogy nem írtam tovább, de le akartam zárni, nem akartam erőltetni. Szívesen fogadom a végső gondolataitokat a ficiről. Na de én búcsúzom tőletek, remélem találkozunk még valamelyik ficimben. Sziasztok! :3