Ágytánc|JiKook|BEFEJEZETT

8.

Egy Jonetsu élete tele van szépséggel, titokzatossággal, és reménnyel. Egy külső szemlélő szemével tökéletesnek és megközelíthetetlennek tartják őket. De belül töröttek, fénytelenek, és rettegnek mások kritikájától. Ők azt a szépséget próbálják megmutatni, amit az emberek már régen elvesztettek. Ezért minden egyes Jonetu aki ezen a világon élt, azt szeretné ha a közemberek nem csak bennük, hanem magukban is megtalálnák a szépséget. Ha lehunyják a szemüket, azért imádkoznak hogy a holnapjuk ne legyen bizonytalanabb a mai napnál. Így hát te is légy büszke, és akármi történjék, szegezd fel az álladat! 

-Abba hagyom ha fáj! -Jungkooknak megremegett az ajka az aggódástól, és elemelte a kezemtől a tűt.

-Kérlek folytasd, nincs sok hátra. -Magyaráztam idegesen. Ismert vagyok az önuralmamról, de Jungkook aggodalma nagy hatással volt rám, és ideges lettem tőle. Sóhajtva varrta tovább a kezemet, már csak a színezés vége hiányzott. Az volt a legfájdalmasabb. Már egy ideje egyetlen pontot satírozott, ezért nem bírtam csukva vartani a számat, és felkiáltottam. 

-Jimin ne akard hogy megálljon a szívem! -Villantotta rám a mérges szemét. -Ha fáj szólj, és ne a fülembe kiálts. 

Pár mozdulattal beszínezte az utolsó sarkot, majd fellélegezve dőlt hátra a székében. Miután a szívem üteme lassulni kezdett, halkan fölnevettem. Úgy reagáltuk le ezt a tetoválást, mintha egy amputáción estem volna át. Jól esett hogy aggódott egész idő alatt értem, de agysajogató volt már a folytonos szövegelése. 

Jungkook felállt a székből, és eltűnt egy ajtó mögött. Addig én megszemléltem a vörös hullámzó fonalat a karomon. Sosem fogom elárulni neki, hogy ez rá fog emlékeztetni. Visszajött hozzám, egy sima fekete lepedővel, és három ledszalaggal. Leterítette az anyagot a földre, a szalagokat pedig bedugta a konnektorba. A világító csíkokat pedig ízlésesen helyezte el a lepedő körül. 

-Feküdj be a közepére. -Utasított, majd megpillantottam a kezében a telefonját. -Le foglak fotózni. 

Bólintottam, és vigyázva az égőkre, lefeküdtem oda, ahová kérte. 

-Tarts a kezed úgy a fejed mellett, hogy jól látszódjon a tetoválásod. -Bólintottam, és a fejem mellé emeltem, ahogy kérte. Bólogatni kezdett, de láttam rajta hogy még valamit szeretne. -Egy nagyon kicsit lentebb húzhatod a válladnál a kimonódat. -Lentebb csúsztattam, majd kényelmesen elhelyezkedtem, nehogy úgy tűnjön, mintha egy merev fadarab feküdne a földön. Jungkookra pillantottam, úgy hittem minden készen áll a fotóra, de továbbra is csak nézett engem. Megköszörültem a tokrom, hogy kiszakítsam a mélázásából. Sóhajtott egyet, és maga elé emelte a telefont, egy ideig még gondolkodott milyen szögből kéne, majd meghallottam a fotó hangját. Mosolyogva figyelte a képet, majd felém mutatta a készüléket. 

-Hm...Jó lesz. -Sosem tetszettem igazán magamnak. Képeken annál inkább. 

-Nem...Tökéletes. -Helyet foglalt mellettem a földön, és kikereste a sulink adatlapját. Majd pár perccel később, kiposztolta a képemet, és érthetően kiírta hozzá, "Park Jimin tetoválása" rám mosolygott, majd lepillantott a karomra. -Le kéne kenni valamivel, aztán fóliát rá. 

Éppen újra kifelé vette volna az irányt, mikor csörögni kezdett a mobilja. Fölvette, majd a füléhez nyomta. De előtte volt egy másodpercem, megszemlélni a nevet, a kijelzőn. Hanat hívta. Jungkook kedvesen köszöntötte, hiába kaptak össze pár órával ezelőtt. De minél tovább beszéltek, annál mérgesebb, és kedvtelenebb lett. Egyre inkább frusztrálni kezdett a nyomott hangulat, ami leülepedett a szobára. Pár perc múlva, tettetett nyugodtsággal emelte el a fülétől a készüléket, és lerakta maga mellé.