A Tábor | ✓

| 𝟏𝟒. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

Konrád arcán minden apró izom megfeszült. Ellenséges tekintettel méregette az autó oldalának támaszkodó Kolost aki először...nem is tudom...talán egy pillanatnyi zavarral és aggodalommal tekintetében kapkodta Konrád és köztem tekintetét, de most már semmilyen érzelem nem volt kiolvasható sötét, szinte fekete szemeiből. Vakmerő, kihívó pillantást vetett a mellettem álló fiúra. Kicsit oldalra billentette fejét majd hirtelen felkacagott. Beletúrt dús, most feketén csillogó hajába majd fogait megvillantó, őszinte kacajjal rázta meg fejét. Elrugaszkodott az autótól és zsebretett kézzel lépett pár lépéssel közelebb.

Konrád és az én arcomra is kült az értetlenség. Szemeink még mindig háborút vívtak, szinte szikrákat szórva pásztáztuk egymást.

- Mit keresel itt? - sziszegte Konrád fogai közt és nyakán erősen kidülledő ér arra utalt pulzusa valahol a csillagokkal fogócskázik.

Kolos felhorkont majd egy vállrántással kisérve válaszolt. - Miért ne lehetnék itt? Elvileg te hívtál táborozni, nem? - bárkit földbe tipró, gúnyos mosollyal felelt Konrádnak, akinek keze ökölbe szorult a hallottaktól.

- Megbeszéltünk valamit. És te is jól tudod, hogy mi áll vagy bukik azon, hogy milyen a mi kettőnk kapcsolata - most ő ütötte a fenyegető hangsúlyt.

- Tudom - jött a felelet nemes egyszerűséggel.

- Akkor mit a kurva életet keresel itt?! - kiáltott Konrád.

Ekkor Niki feje szakította meg a két fiú közt szinte láthatóvá vált feszültségfonalat.

- Oké srácok! Elég lesz! Olyanok vagytok, mint az ovis kisfiúk, akik azon veszekednek ki játszhat a piros autóval és ki a kékkel - fonta keresztbe karjait legjobb barátnőm. - Szóval csillapodjanak a kedélyek, üljetek le kajálni és legalább próbáljatok úgy viselkedni mintha normálisak lennétek! Köszönöm!

Barátnőm határozott monológján még én is meglepődtem. De úgy látszik hatásos volt mivel Konrád egy dühös sóhajjal megfordult, bár nem a hevesen izzó lángok felé, hanem sátrába vette az irányt. Kolos erre egy önelégült mosollyal arcán leült a tűz mellé.

Niki is csatlakozott a többiekhez. Én meg csak álltam, mintha a megváltásra várnék és bámultam az előbb még hevesen veszekedő fiúk hűlt helyét.

- Evelin, én eskü nem akarok belepofázni, de ha még egy kicsit állsz ott és tátott szájjal bámulod a földet, meg fogom enni a kajád és nem fogok bocsánatot kérni - csámcsogta oda Tomika.

Hirtelen kaptam észbe majd fejem megrázva hátha ettől feleszmélek megfordultam a hang irányába. Minden szem rám szegeződött kivéve azt a gyönyörű jégkék szempárt, amiért lehoznám az égről az összes rohadt csillagot.

Nagyot nyelve leültem Niki mellé és elkezdtem enni a gyrosom. Már ha azt lehet evésnek nevezni, hogy a fehér, műanyag villámmal jobbra-balra lökdöstem a kis hús és zöldség darabokat. Néha mondjuk bekaptam egy-egy falatot, de azt is csak a látszat kedvéért. Egyáltalán nem voltam éhes. A gyomromba mintha cementet öntöttek volna és minden egyes falat a nyelőcsövemben maradt.

Reccs. Nos, igen. Itt tört bele a gyenge evőeszköz a tányérom alljába. Remek.

Zavartan kaptam fel pillantásom és egy kínos 'hupszi' kiséretében hajtottam le fejem, hátha hajam előrehullik és eltakaraj lángvörös arcom.

Tamás persze Isten adta kedves szokásához híven - hogy szakadna rá az ég - most is jóízűen kiröhögött és tovább falatozott.

Megfogtam a villa két részét és, bár tudtam, hogy nem megyek vele semmire, kelletlenül próbáltam őket összeilleszteni. Hátha most derül ki szupererőm, miszerint össze tudok forrasztani széttört dolgokat. - Ez az ügyetlenségemre tekintve, jól jött volna. - Már indultam volna egy rendes villáért mikor egy halk, mély frekvencián remegő nevetés hasított a levegőbe minek hallatán hátamon egyesével állt fel minden szőrszál.