A Tábor | ✓

| 𝟐𝟏. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

*Evelin szemszöge*

Miután este nagy nehezen elnyomott az álom, végre azt hittem megszabadulok a mardosó fájdalomtól. Azt hittem, ha lecsukom a szemem, majd eltűnik az elmémbe vésődött kék szempár. Kikúszik az orromból az a mámorító illat és egy este alatt elfeledhetek minden jó pillanatot, csak azért, hogy a rosszakra se emlékezzek.

Persze az életem nem lehet ilyen egyszerű. Valószínűleg ilyen "Basszuk szét Világos Evelin idegeit" hónapot tartanak Magyarországon. Lehet, hogy ez egy nemzetközi ünnep lesz? Hmm, nem is tudom. De ha igen, akkor én bevezetem a nemzetközi "Felakasztom magam a faszba" ünnepet.

Mikor a szemhéjaim sötétbe borították előttem a világot, agyam csak még erősebben dolgozott. Ezerrel peregtek le előttem az apró képsorok. Könnycsatornáim kiapadtak. Nem tudtam tovább ellenkezni. Elengedtem magam és hagytam, hogy az emlékek irányítsanak.

Álmomban pedig összefolyt minden.

Először egyedül ültem a Balaton partján és néztem a csillagokat. Majd megéreztem egy ujjat a bőrömön, ami fülem mögé tűrte egy kusza tincsem. Mikor oldalra pillantottam Kolos ült mellettem. Nem szólalt meg csak bámult rám. Zavaromban lesütöttem a szemeim és végig néztem magamon. Ijedten realizáltam, hogy nem a saját bőrömben ülök itt Kolossal. Kamilla vagyok.

Rémülten ugrottam fel a homokból. Mikor előre néztem már a zeneiskola lakkozott fapadlóján álltam. Önmagam voltam. Kolos a kedvenc zeném játszotta és közben nevetett. Közelebb mentem, de nem nézett felém, mintha nem látna. Mintha a saját emlékemben csak egy kívülálló személy lennék.

Kolos ölében, ahol én ültem, ismét Kamilla alakja rajzolódott ki. Összenevettek, együtt játszottak.

Hátráltam egy lépést és ijedten az ajtó felé akartam rohanni mikor nekiütköztem egy asztalnak. Nagy csattanással a földre estem. Nem figyeltek fel a hangra.

És így ment ez egész este. Minden apró emlékem, ami Koloshoz köthető átfutott az agyamon, de én csak harmadik személyként néztem végig a történéseket. Magam helyett mindenhol Kamillát láttam.

Mikor már komolyan úgy éreztem, hogy szívinfarktust fogok kapni álmombam, elértünk a kedvenc emlékemhez.

A Balatonban voltam. Tudtam, hogy merre kell mennem. Meg kellett akadályoznom, még ha lehetetlen is, mivel ez egy álom...de nem engedhettem, hogy Kamilla átélje az első csókunkat. Nem!

Meg is pillantottam őket. Odaúsztam és közéjük álltam. Próbáltam őket szétlökni, de nem ment, nem tudtam őket megérinteni. Mintha szellemek lennének. Szívem a torkomban zakatolt, ahogy figyeltem ajkaikat. Már alig pár centi választotta el őket mikor villámként csapott belém a megnyugvás.

Szívem visszavett a tempóból, ami miatt már majdnem felriadtam. Még a csók előtt szétfoszlott előttem a kép. Orromba teljesen élethűen éreztem a citromos-mentás illatot. Mintha itt lenne. Mintha a jelenléte nyugtatott volna meg. Szinte éreztem, ahogy ajkai hozzámérnek. Hallottam mély, rekedtes hangját...suttogott. De a Balaton halk hullámzása elnyomta a hangját ezért nem értettem mit mond.

Mikor szólásra nyitottam ajkaim, hogy megkérjem ismételje meg, meghallottam Konrád hívó szavát és ebben a pillanatban eltűnt minden. Az illat. A hang. A jelenlétének érzete.

Konrád jött oda hozzám és valamiről beszélni kezdett. De nem tudtam rá figyelni, egy szavát sem értettem.

Reggel, mikor nagy nehezen függőleges pozícióba helyeztem magam, fejembe iszonyú lüktetés csapott. Halántékomhoz emeltem ujjaim, arcom pedig keserű fintorba szaladt.