A Tábor | ✓

🖤| 𝟐𝟒. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |🖤

*Kolos szemszöge*

Két napja annak, hogy Evelinnel összefutottunk azon a bulin. Nem igazán úgy terveztem azt a beszélgetést, ahogy sikerült, de ennek a lánynak valahogy mindig sikerül kihoznia a sodromból. Na, meg az az Ádám gyerek! Már ha csak arra gondolok, hogy Evelin másik fiúval beszélget, kedvem támad megfojtani valakit. Szerencsére kiderült, hogy nincs köztük semmi, mivel ha Evi szeme láttára töröm be a gyerek orrát, az nem biztos, hogy segít a tervemen.

Igen, van egy tervem, vagyis volt. Mivel totálisan elbasztam az egészet. Nem kellett volna a fejéhez vágnom annyi hülyeséget. Simán meg kellett volna csókolnom, aztán elmondani neki az igazat, mindenről. Konrádról is.

Szóval miután tehetségesen elbuktam az utolsó esélyem, haza mentem.

A kicsattanó jó kedvemre még csak hab volt a tortán, hogy az alkesz apám már megint totáliasan szétcsapva feküdt a konyha pult mögött. Nem igazán foglalkoztam vele, már hozzá szoktam tíz év alatt.

Mikor indulnék fel az emeletre, a lépcsőn megtorpanok. Hátrapillantok az apámra. Ezt a jelzőt is csak formaságból használom rá. Ő nem az apám. Nem ő tanított meg biciklizni. Nem volt ott mikor életemben először gólt rúgtam fociban. Nem jött el a bmx versenyeimre. Nem videójátékozott velem, de még az iskolai karácsonyi műsorokra sem volt képes elhúzni a seggét.

Neki köszönhetően egyedül tanultam meg mindent, amit most tudok. Már kiskoromban is önfejű voltam és egy apát akartam. Egy igazit. Olyan apát, mint a barátaimé. Anyám hiába akarta betölti a helyét, nem engedtem meg neki. Titkon arra vártam, hogy feleszmél és megváltozik. Hogy egyik nap mikor keményen gyakoroltam, hogy meg tudjak fordulni a biciklimmel anélkül, hogy elesnék, majd kijön és nem lesznek hatalmas fekete karikák a szemei alatt a sok éjjeli kimaradástól, nem fedik majd az egész szemgolyóját piros vérerek. Hanem egy hatalmas, kipihent mosoly ül majd az arcán és nevetve jön oda hozzám, hogy bátorítson arra, hogy meg tudom csinálni.... De ez soha nem történt meg. Nyolc éves koromig azért nem, mert annyit dolgozott, hogy az már beteges volt. Szinte az irodájában lakott. Általában ott aludt el, ott is evett. Csak akkor láttuk kijönni mikor vécére ment.

Az anyám már nem a feleség szerepet töltötte be az életében, hanem inkább a bejárónőét. Aki reggelente óvatosan kopogva, a főnök haragjától félve lépett be az irodába és rakta le elé a friss kávét. Aki napi legalább négy alkalommal valamilyen ételt vitt be a dolgozó "férj" - nek. Aki takarította a házat. És aki elsajátított mindent, amit csak tudott, hogy betöltse az apa szerepét is a számomra. Ő javított meg mindent, ha valaminek baja lett. Nekem azt mondta, hogy azért ő szerel, nem pedig apa, mert szeret. De már akkor is tudtam, ez nem igaz. Félt apától. Félt attól, hogy apám mérges lesz, ha kér tőle bármit is. Félt tőle, hiába mondta nekem, mikor gyermeki őszinteséggel megkérdeztem egyik este, mikor szokásosan csak mi ketten vacsoráztunk az asztalnál ülve. "Anya, azt a lila foltot a kezeden apa csinálta?" a válasza az volt, hogy nem. Azt mondta neki ment a pultnak. De én tudtam, hogy hazudik. Láttam az apám ujjainak nyomát, anyám hófehér bőrén, és attól a naptól kezdve, nem tartottam többé az apámnak.

Aztán egy péntek este. Tisztán emlékszem rá. Részegen állított haza az egyik megbeszéléséről. El kezdett ordítozni, hogy ő nem tudja ezt tovább csinálni és bele fog őrülni. Anyám megpróbálta lenyugtatni, de apám csak a földre lökte. Aztán elindult felém. Én meg csak álltam a lépcső lábánál a kilenc éves kis buta fejemmel. Azt se tudtam mi az a részegség. Mosolyogva vártam, azt hittem meg fog ölelni, annyi év óta először. De nem. Hallottam anyám kiáltását, hogy a gyereket ne, de ekkor már éreztem arcomon érdes tenyerének csattanását. Hátra estem. A hátam beütöttem a lépcsőkbe és azóta is van egy heg a csigolyáim mellett.