Mɪᴀᴛᴛᴀᴅ ʲᵉⁿˡⁱˢᵃ ✔︎

XVI

Percekig csak némán ültünk miközben mindvégig egymás szemeibe néztünk. Lisa íriszeiben tükröződött az értetlenség és a türelmetlenség, viszont abban a helyzetben már mégsem tűnt olyan jó ötletnek az, hogy elmondjam neki a dolgokat.

-Fura tudsz lenni néha... -törte meg végül a csendet minek hatására kissé összerezzentem. -De ha belekezdtél akkor már ne hagyd abba.

- Én nem kezdtem bele semmibe, csak elmondtam a tényeket. -tettem ki magam elé mindkét kezem.

- Ne szórakozz kérlek. -komolyodtak el teljesen arcvonásai.

- Nem szórakozom. -motyogtam magam elé. - Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit...

- Jennie... -állt fel székéről a lány. -Elég nehéz lenne ezt csak úgy elfelejteni, remélem tudod?! -indult meg felém lassan, majd miután kellően közel ért hozzám, megállt.

- Pedig a számon egy darabig most lakat lesz. -néztem fel az előttem lévő lábairól a szemeibe.

A lány erre nem mondott semmit, csak egy halvány mosoly ült ki arcára, mi egyáltalán nem olyan volt mint eddig. Olyan volt mintha tervezne valamit, mit még Ő sem gondolt át teljesen.

Míg Én apró mosolyán gondolkoztam, Ő addig a tettek mezejére lépett. Kezét habozás nélkül arcomra vezette, majd hüvelykujjával apró köröket kezdett el rajzolni rá.

Hirtelen tette hatására a hasamban lévő pillangók feléledtek, s nyughatatlanul szárnyalni kezdtek. Éreztem, hogy arcom színe teljesen megváltozik, mit Lisa is észrevett így egy nagyobb mosolyra húzta ajkait.

- Mi lenne ha kinyitnám azt a lakatot? -kérdezte alig hallhatóan, miközben tekintete szemeim, s ajkaim közt cikázott.

Ajkaim enyhén elnyíltak egymástól, de megszólalni továbbra sem tudtam, csakis az előttem lévő íriszeire tudtam koncentrálni, minden más eltompult.

- T-tudod... -préseltem ki magamból végül ezt az egy szót. - ...Sok kell ahhoz, hogy ez a lakat kinyíljon. -mondtam egy kis habozás után, majd tekintetem egy másodperc erejéig letéved ajkaira.

- Most még ezt hiszed.

- Nem hiszem, hanem tudom. -mondtam, majd kezemet félve a lány derekára vezettem.

- Csak nem inadba szállt a bátorság? -kezdett el közeledni arcom felé. - Milyen erős lakat őrzi titkod? -súgta kérdését ajkaimra.

- Erősebb mint gondolnád.

Éppen hogy csak végigtudtam mondani mondatom, mivel a lány pillanatok alatt bezárta az ajkaink közti rést.

Lágy csókba hívott, mi még a méznél is sokkal édesebb volt, mitől se perc alatt elvesztettem az eszem, s ismét éreztem azt a csodálatos érzést mint mikor a felhők felett szárnyalok.

Minél mélyebb és szenvedélyesebb lett csókunk, Én annál jobban próbáltam magamhoz szorítani az előttem állót, így kénytelen volt elválni ajkaimtól, s feltérdelni az ágyszélére.

Ujjait nyakam mögött összekulcsolta, majd lassan ismét arcom felé kezdett el közeledni, végül pedig újból lecsapott ajkaimra. Egy kis habozás után leült combjaimra kezeit pedig elvette nyakam mögül, s vállaimra helyezte azokat, majd gyengéden elkezdett hátrafelé nyomni.

Egy darabig még ellenkeztem, de végül beadtam a derekam, s lassan hátamra feküdtem, viszont mihelyst elfeküdtem hirtelen megszólalt egy számomra ismeretlen csengőhang.

Lisa gyorsan elvált tőlem, majd egy sóhajt követően lemászott az ágyról, s kutatni kezdett a szüntelenül csörgő készüléke után.

Míg a lány kutatott addig Én azon gondolkoztam, hogy pontosan mi is történt az elmúlt percekben, majd miután teljesen tudatosultak bennem a dolgok, szemeim a kétszeresére nőttek, s gyorsan felültem.

Ezt nem kellett volna...

...Úgy érzem, hogy ennek következményei lesznek.

Idegesen beletúrtam a hajamba, majd felpattantam az ágyról, s a lány felé fordultam ki pont akkor találta meg telefonját.

Felemelte mutatóujját, majd elfogadta a hívást, s füléhez emelte a készüléket.

- Igen? -szólt bele.

Percekig csak álltam és vártam, hogy letegye végre azt a nyavalyás telefont, de mivel nem így lett, hirtelen ötlettől vezérelve hátat fordítottam a lánynak és kisiettem a szobából.

- Jen! -hallottam meg a lány kiáltását, de nem álltam meg.

Lesiettem a földszintre, majd feltéptem az ajtót, s kifutottam azon.

- Jennie, várj! -rohant utánam a lány.

Érdektelenül kibontottam a szárnyaimat, majd csaptam velük egy hatalmasa, így a levegőbe emelkedtem, s amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a környéket.

Bárcsak törölhetném ezt a napot.

Hatalmas sebességgel hagytam el a város határát, majd a hozzám legközelebb lévő tisztás felé vettem az irányt.

Lassítottam tempómon, majd miután elértem a hatalmas füves terület szélét lassan ereszkedni kezdtem. Talpaimat a földre helyeztem, majd szárnyaimat visszahúztam rejtekhelyükre.

Szemeimet lehunytam, majd egy hatalmasat szippantottam a friss levegőből, végül pedig kezeimet széttártam, s végighúztam őket a derékig érő füvön.

Egy apró mosolyra húztam ajkaimat és úgy hallgattam tovább a külvilág nyugodtságát. Egyedül a magas fűben megbúvó tücskök ciripelését, s a fák lombjai közt ücsörgő madarak csiripelését hallottam.

Pár másodperc múlva megéreztem, hogy a nyakamban lógó kő amit még a királynőtől kaptunk, emelkedni kezd.

Gyorsan kinyitottam szemeim, majd meglepetten figyeltem azt, hogy senki sem állt előttem. Lepillantottam a nyakláncra, mi hatalmas fénnyel kezdett el emelkedni, majd a felhők felé kezdett el húzni.

Értetlenül felhúztam egyik szemöldököm, majd ismét kibontottam szárnyaim, s lendületet véve emelkedtem a magasba.

Már bőven a fák felett voltam, de a kő továbbra is felfelé húzott, így arra jutottam, hogy valószínűleg a palotába kell mennem.

Vettem egy mély levegőt, majd felnéztem a felettem lévő felhőtengerre, s félve csaptam párat szárnyaimmal, így teljesen elnyeltek az egymásba függő, hatalmas felhők.