ɴᴇᴠᴇʀ ʙᴇ ᴀʟᴏɴᴇ I. ✔️

XI

– Második világháború?
Shawn hátát az ágyamnak támasztva ült a földön és pipálgatta ki a helyesen felmondott tételeket. Én eközben az ágyamon feküdtem, ujjaim végig Shawn göndör tincseivel játszottak, fejem pedig az övé mellett pihent a puha matracon.
Furcsa volt ez a szituáció, hisz utoljára akkor voltunk ketten egy helyiségben mikor részegen, egy doboz pizzával a kezében beállított hozzám az éjszaka kellős közepén. De akkor még Cole-val voltam együtt és hihetetlenül utáltam a szupersztárt. Most meg valahányszor helyesen mondok fel egy tételt, egy csókkal jutalmaz meg. Attól tartok, hogy túl hamar történnek köztünk a dolgok és ezért is lesz olyan a kapcsolatunk, mint a tiszavirágzás. Pár óra – talán hét – és búcsút is intünk egymásnak. És az már nem az első alkalom lesz.
– Hitler féle Németország, diktatúra, kiiktatták az európában élő zsidók többségét.. Unom a törit, majd holnap folytatom – nyögtem fel keservesen, mire Shawn vigyorogva félre tette az eddig a kezében tartott papírokat.
Miután feltápászkodott a földről, két kezével megragadva derekamat és egyik vállamat, tolt odébb az ágyon, hogy ő is lefeküdhessen.
– Túl okos vagy, kezdem rosszul érezni magam melletted.
– Mindig is okosabb voltam nálad – támaszkodtam meg alkarjaimon, pimaszul vigyorogva. – De te sem vagy buta, nem azt mondom.
Shawn hitetlenül felnevetett, majd fejét rázva átvetette derekamon bal lábát, kezeit pedig fejem mellett támasztotta. Szemei vidáman csillogva bámultak le rám, ajkait féloldalas mosolyra húzta.
– Nem vagyok buta, mi? – hajolt hozzám közelebb. Ajkai alig voltak pár centire enyémektől, a testem minden egyes négyzetcentimétere a csókjáért kiáltott, amit majdnem meg is kaptam, de..
– Hugi, le tudsz jönni most? Anyáék akarnak beszélni velünk... Ó, jézus, mi van itt?
Elkerekedett szemekkel löktem le magamról a friss, még nem hivatalos barátomat, hogy a gyűrött pólómat simítgatva felülhessek és bátyámra pislogjak. Brad az ajtóm kilincsét markolva meresztgette ránk szemeit, tekintete villámokat szórt Shawn-ra. Nem értem. Az utóbbi időben ő volt az egyik legnagyobb kerítő, aki nagyon akarta, hogy az énekes és köztem végre legyen valami. Akkor most mi van?
– Miről van szó?
– Anya volt dokinál – mondta, szemeit még mindig Shawn arcán legeltetve.
– Miért volt orvosnál? – szaladtak fel szemöldökeim, velük együtt pedig a pulzusom is megugrott. A mostanra normálisan mellettem ülő srác, bátyámat figyelmen kívül hagyva fordította felém fejét.
– Én haza megyek, nem akarok zavarni..
– Ne! – kulcsoltam ujjaimat kezére. – Maradj velem.
Könyörgő tekintetem láttán beharapta alsó ajkát, majd biccentett. Nem tudom anya miért volt orvosnál és azt sem tudom, hogy ennek tulajdonképpen mi is a jelentősége. De azt hiszem, amint leérünk ezen a lépcsőn mindenre fény derül. A kérdés már csak az, hogy akarom-e tudni a dolgok miértjét, vagy sem...

Anya az egyik egyszemélyes fotelban üldögélt, ölében temérdek papír, arca még mindig beesett és nyúzott volt. Szemei, akárcsak apának, vörösek, duzzadtak és vérágasak voltak. Apa anyával szemben, a négyszemélyes kanapén ült, kezeit összefonta mellkasa alatt és bosszúsan pillantgatott anya irányába. Aztán mikor megtorpantam a nappalit és folyosót összekötő boltív alatt, mindketten felénk kapták fejüket.
– Shawn? – tátotta el anya a száját. – Azt hittem már haza is mentél.
– Nem, én..
– Értem – intette le anya mosolyogva, a piros fejű fiút. Hah, most végre láttam, hogy piros az arca! – Üljetek le, mondani szeretnék valamit.
Brandon apa mellé ült le, én pedig megvártam míg Shawn is helyet foglal, majd hátamat lábainak döntve néztem anyára várakozón. Egyik kezét vállamra helyezte, ujjai pedig hajammal kezdtek játszani. Így próbált már időben megnyugtatni, annak érdekében, hogy ha valami olyan történne, akkor kevésbé boruljak csak ki, ne úgy, ahogy az tőlem megszokott. Ismer? Á, csak egy kicsit.
– Mondd nyugodtan – mosolyogtam rá bátorítóan.
Anya gondterhelten sóhajtott, apa morgott, Brad, Shawn és én pedig feszülten várakoztunk.
– Múlt héten többször is rosszul lettem, aztán mikor már nagyon nem éreztem jól magam, elmentem egy orvoshoz. Ő először azt mondta nincs velem semmi gond, csupán egy egyszerű ételmérgezést kaptam, nem kell aggódni – ajkai a mesélés közben egyre lefele görbült, amitől nekem azonnal összeugrott a gyomrom. – Másnap viszont rettentő fejfájással ébredtem, lázas voltam és többször hánytam, fájtak a végtagjaim is, szóval megint elmentem egy orvoshoz, aki vért vett és rendesen kivizsgált. Pénteken pedig megjöttek az eredmények, amikről még nem is akartam beszélni nektek, de apátok rossz fiókba nyúlt és megtalálta őket.
– Anya, bocs, de mi a fene áll a papírokon? – emelte fel jobb kezét bátyám, hogy beletúrjon hajába.
– Gyerekek.. – anya szemeit hirtelen lepték el a könnyek. Biztos, hogy valami gáz van. Különben nem beszélt volna ennyit. És akkor nem akarná elsírni magát.
Shawn hosszú ujjai immáron nem csak a hajammal játszottak, hanem a vállaimat is szorongatták. Bal kezemet megemelve, kézfejére simítottam ujjaimat, ő pedig azonnal megmarkolta azokat. – Daganatom van.
– Tessék? – néztem rá elkerekedett szemekkel. Ujjaim lassan kicsúsztak Shawn kezének fogságából és hangosan koppantak mellettem a járólapon. Az nem lehet. Anya a legegészségesebb ember a környezetemben, mégis neki van daganata?! Sportol, egészségesen táplálkozik, lehetetlen, hogy neki ilyen baja legyen. – Nem lehet, hogy összekeverték az eredményeket? Megnézted, hogy véletlenül nincs-e rossz név rajta? – hadartam, és kászálódtam fel a földről, hogy magam is megnézzem az orvos által előállított iratokat, amik biztos, hogy egy tévedés árán kötöttek ki anya kezeiben.
– Brooklyn, nyugodj meg – kulcsolta ujjait alkaromra, de elrántottam tőle azt, a papírokkal együtt.
– Ne kérj tőlem olyat, amit te sem tudsz megtenni – ráztam fejemet. Dühösen faltam az oldalakon álló, a diagnózist közelebbről ismertető szöveg sorait. – A francba áll ezen a páciens neve?
Shawn lassan feltápászkodott apáék mellől, majd irányomba tartott. Remegtem akár a nyárfalevél, arcom csurom víz volt, a vastag könny fátyol miatt alig láttam valamit rendesen. – Az nem lehet.. Anya, hogy.. Nem értem..
– Brooks, hé, gyere ide – nyújtotta felém kezét Shawn, arcán fájdalom és sajnálat keveréke tükröződött vissza rám, amitől még inkább elkapott a keserves zokogás. Minden ismerősünk így fog nézni rám, ha ez kitudódik.
– Anya, mondj már valamit! – törölte le arcáról könnyeit Brad is.
– Nem tudok mit mondani – rázta meg fejét, eleresztve könnyeit. – Pénteken kezdődik a kemoterápia, de többet tényleg nem tudok..
Zokogva, Shawn karjai közül hallgattam anya szavait, melyek nem hogy reményt adtak, sokkal inkább a földbe döngöltek.
Pénteken.. Az holnapután van. Akkor lesz a nyitómeccsem. Anya a valaha lejátszott összes meccsemen ott volt, nem vagyok rá felkészülve, hogy ne üljön ott apa mellett, piros és fehérre festett arccal. – Gyere ide kicsim – kelt fel a kanapéról, majd Shawnhoz és hozzám lépett. Az engem átkaroló és hajamat puszilgató srác lassan engedett szorításából, majd gyengéden anya ölelésébe tolt.
– Sajnálom – suttogta, egy nagy sóhajtást követően, majd visszaült a bátyám mellé.
Brandon-t régóta nem láttam ilyennek. Üveges tekintettel meredt maga elé, amik jelen esetben az általam az asztalra hajított papírok voltak. Nem zokogott, testét nem rázta a hangos sírás, csak könnyei csorgadoztak végig arcán, melyek végül a nadrágján kötöttek ki.
– Ott leszek a nyitómeccsen, ne aggódj ezen – csitítgatott, miközben sebesen simogatta hajamat.
– Anya, az egyáltalán nem érdekel – toltam el magamtól, hitetlenül és bosszúsan pislogva rá, könnyes pilláim mögül. – Jelenleg a legfontosabb dolog a gyógyulásod. Még az érettségit is elhalasztom, ha ezáltal többet tudok neked segíteni.
– Minden rendben lesz – simította kezeit arcomra, miközben felfelé pislogott, hogy ne eredjenek útra könnyei. A mai nap folyamán már sokadjára. – Minden rendben lesz.. Ígérem.

A nagy családi megbeszélést és bőgést követően én több nálam sokkal ismertebb és jobb kondicíóban lévő sportolót megszégyenítő gyorsasággal rohantam fel a szobámba, el sem köszönve Shawn-tól. Nem azért nem köszöntem el, mert bunkó lennék, – holott volt ilyen idő a kapcsolatunkban – sokkal inkább, mert nem akartam hallani azt a sajnálatot és fájdalmat a hangjában, szavaiban, amit az anyám szituációja hozott elő benne.
Mióta Shawn szülei ide költöztek Portugáliából, anya és Karen legjobb barátnők. Ahogy Manuel és apa is jó haverok. Nem tudom, szerintem a férfiak annyira nem tudják megkülönböztetni a legjobb barátot egy átlag havertól. A lényeg, hogy a Mendes család idecuccolt, anyuék pedig azonnal összebarátkoztak. Az ő szoros kapcsolatuknak hála pedig alapvető dolog volt, hogy az utódaik is elválaszthatatlan öribarik lesznek. Azok is lettünk. Legalábbis Aaliyah-val. Heh.
Ezáltal pedig az is egyértelmű volt, hogy Karen úgy szeretett minket mint a saját gyerekeit, akárcsak anya a két Mendes-utódot. Shawn-t pedig pontosan ezért viselték meg úgy a dolgok, ahogy.
– Bejöhetek? – a falhoz állított szekrényemre kihelyezett, anyával közös, gyerekkori és mostani képeimet nézve töröltem le könnyeimet a hang hallatán.
– Gyere.
Lassan nyílt az ajtó, majd feltűntek a hosszú és vékony ujjak, a fedetlen, tetovált kar, a kidolgozott test és végül az elmaradhatatlan tincsek. Szemei szomorúan és megviselten csillogtak, szemhéjai pedig pirosak voltak.
– Nem akarlak zavarni, csak szerettem volna elköszönni – csukta be maga mögött az ajtót, majd a falnak dőlt.
– Rendben – biccentettem, elindulva irányába. – Köszönöm, hogy itt maradtál velem. Jól esett – simítottam tenyereimet mellkasára, miközben ő kezeit derekam köré kulcsolta.
– Ne köszönd. Ez természetes – nyomott puszit homlokomra, aztán két keze közé fogta arcomat. – Hogy érzed magad?
– Szarul. Becsapva. De jól leszek. Ne aggódj miattam.
Komolyan örültem, hogy sikerült egy halvány mosolyt erőltetnem az arcomra. Ez talán megnyugtatja.
– Nem nyugtattál meg – döntötte oldalra a fejét, rosszalló tekintettel vizslatva engem. Persze, hogy nem. Mert most miért is lenne elég egy kamu mosoly? – Ma itt alszok.
– Mi? Nem, dehogy, nem kell – kerekedtek el szemeim. Most pont úgy csinálok, mintha valami nagyon hihetetlen és új dolgot mondott volna. Holott a karriere kezdetéig majdnem minden másnap egymásnál aludtunk. Na igen, de akkor még nem volt a barátom. Mármint, amolyan csókolózós barátom.
– A fotel is jó, vagy adj lepedőt és a földön alszok, de most nem hagylak egyedül.
Elakadt lélegzettel, az újúlt erővel feltörni készülő könnyeimet nyeldesve akasztottam kezeimet nyakába, majd húztam magamhoz egy hálás csókra.
– Köszi.
Shawn vigyorogva nyomott egy újabb csókot ajkaimra, végül pedig – vagy nyolc perc elteltével – egymástól sikeresen elszakadva másztam be az ágyamba, a mellettem lévő üres helyet megpaskolva. Ha már egyszer önkéntesen ajánlja fel a védelmezését, a legkevesebb amit tehetek, hogy hagyom az ágyamban aludni.
– Jó éjt, Brooks.
– Jó éjszakát – motyogtam kábán.

dzsudzsi_es_anna ❤️