ɴᴇᴠᴇʀ ʙᴇ ᴀʟᴏɴᴇ I. ✔️

X

A február és március őrült gyorsasággal repült el, olyannal amelyik erre az időszakra annyira azért nem jellemző. A bálunk úgy ahogy, de már elfogadható lesz. Májusban, az írásbeli érettségik előtt tartjuk meg a mienket, a másik két osztályról viszont nem tudunk sokat. Bár, az igazat megvallva nem is akarok tudni róluk.
Mint mindig, a tavasz illata, a napfény és a madarak vidám dallama, most is meghozta a szerelem szelét. De tényleg. Joshua és Claire pár hete randizni kezdtek, a legjobb barátnőm feltűnően sokat van nálunk – úgy is, hogy én meg sem hívom, szóval többször van a bátyám szobájában mint az enyémben. Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy zavar vagy valami, szerintem jól néznek ki együtt. A lényeg, hogy Brandon ne bántsa meg, mert akkor testvér ide vagy oda – nagyon fel fogom dönteni a fenébe. Vagy rúgni. Majd meglátom milyen kedvem lesz. Na, de visszatérve a friss tavaszi szerelmesekhez, Cole és Jessica hivatalosan, újra egy párt alkotnak. Azt hiszem sosem volt még olyan jó sulis napom, mint amilyen az volt. Imádtam minden egyes percét. Cole egy nagy csokor virággal állított be az ebédlőbe, pontban tizenkettőkor, odasétált Jessica-hoz, és félhangosan megkérdezte lenne-e a barátnője. A hányinger kerülgetett mikor az a hárpia sírva mondott igent. Úgy csináltak, mint akik éppen eljegyezték egymást. Blah.
Ha már Cole, akkor foci. Hosszú, hosszú idők óta nem volt ilyen stresszes időszakom, mint a mostani. A tánc próbákat messziről kerülöm, – otthon tanulok a bátyámmal – ezért is van lehetőségem minden egyes edzésen részt venni. Kedden, csütörtökön és pénteken hétig edzés a suliban, utána pedig kidőlésig nyúló tanulás vár rám a polgárháborúkról. Apát is riasztottam, aki boldogan izzaszt meg az olyan napokon ahol nincs sulis edzésem. Az elején azt hittem meghalok, mert ennyire túlvállaltam magam. De mostanra minden rendben van. Holnap után jön hozzánk a Toronto Bay's Highschool csapata, ezzel megnyitva az idei tavaszi szezont – nekem és a csapat egy részének az utolsó gimis szezonját.
– Mehetünk? – nézett be apa a nyitott ajtómon. Éppen a szőnyegen görnyedtem, tételek százai hevertek körülöttem. Szörnyű látványt nyújthattam.
– Hova? – ráncoltam szemöldökeimet, fel sem nézve Kolombusz életrajzából.
– Edzeni? De ma ki is hagyhatjuk, tanulj csak nyugodtan.
– Nem, jövök. Ha ezt tudom, tuti, hogy nem megyek töriből – kötöttem össze hajamat szorosabban. – Ez förtelmes. És nem, nem csak a mennyiség.
– Ha ebben anyádra ütöttél, akkor meg lesz, ne aggódj rajta annyit. Gyere, játszunk egyet, utána a tanulás is könnyebb – kacsintott rám kihívóan mosolyogva, én pedig magamban kuncogva kaptam fel egy, az időnek megfelelő pulcsit. – Pénteken lesz a nyitómeccs, nem?
– Aha, akkor.
– Jó, meghívom a családot – mikor zavarodottan sétáltam a megszokott helyemre és ugyanilyen kifejezéssel az arcomon pislogtam rá, megvonta a vállát. – Ez az utolsó gimis szezonod, muszáj lesz megünnepelni.
Boldogan mosolyogva biccentettem egy nagyot, majd már ugrottam is, hogy elkapjam a felém hajított labdát.

| Shawn |

– Te. Honnan lett ez a sok zene? Küldték? – emelt meg egy mappát Andrew, mikor a nappalinkban ülve a közeledő turnéról beszélgettünk.
Unottan horkantottam egyet.
– Írtam. Én.
– Értem – biccentett, kivett egy lapot és gyorsan falva a sorokat bele olvasott. Kíváncsian vártam mit akar, mert fogalmam sincs, hogy melyik dalszöveget bújja éppen. – Fallin' All In You? Ki ihlette?
– Ne már. Senki, csak úgy jött.
– Az a lány, aki le Andreas-ozott? – nevette el magát az emléken.
Örülök, hogy ő azt jól élte meg, nem úgy mint én. – Hogy is hívták..Ja! Brooklyn. Szép szám. Hányadik legyen az albumon?
– Hogy kerültél Brooklyn-tól az új albumomhoz? – néztem rá döbbenten.
Andrew imád csak úgy ugrálni a témák között, én meg alig bírom kibogozni, hogy most akkor mi van.
De visszatérve Brooklyn-ra. Másfél hónapja már, hogy utoljára láttam és akkor sem azért, mert csak úgy átugrottam hozzá, sokkal inkább, mert szabályosan arany tálcán kínáltam fel őt a médiának. Szóval meg tudom érteni, hogy nem kiváncsi rám. De mikor tartott vissza ez engem akármitől is? Soha.
– Harmadikként – válaszoltam végül, majd előhalásztam a rezgő telefonomat az első zsebemből. Brandon. – Igen?
– Van időd?
– Van – mondtam, várakozó hangnemben, gondolván ő majd tovább mondja miről van szó, de nem, Brandon nem ilyen.
– Jó.
– De mire? – röhögtem el magamat, fej rázva. Andrew összevont szemöldökökkel meredt a kezemben tartott telefonra és azt kérdezte tátogva, hogy mégis ki ez. Hát. Az egyik legjobb haverom.
– Valami nem smakk a motorommal, gondoltam megkérdezlek, hátha lenne kedved segíteni szétkapni.
– Persze, hogy van. Húsz perc és ott vagyok.
Megvártam míg befejezi a köszönet nyilvánítást, aztán magam mellé hajítottam a készüléket.
– Miért érzem azt, hogy most is lesz balhé? – sóhajtott a menedzser, gondterhelt kifejezéssel az arcán.
– Nem lesz.
Vagyis, csak lehet, hogy nem lesz. Biztosra ezt nem tudom. Kiszámíthatatlan vagyok Brooklyn közelében és úgy érzem, ő is.