Cseresznyefa - VMinKook ff [BEFEJEZETT]

Fehér Rózsa

A tegnapi bársonyos esőből, a megmaradt esőcseppek szépítik az utcákat. A pocsojákban kisgyermekek ugrálnak. A kicsik mellett egy egy kutya vigyáz rájuk akár egy büszke szülő. A mókusok futnak el előlük, a madarak repülnek mint a szél. Az emberek csak úgy vonulnak az utcákon mint egy felvonuláson. Tavasz van, de már most mindenki úgy élvezi mint a nyarat. Túl szép most minden ahhoz hogy bármi is elrontsa. A szerelmes párok nevetnek, esetleg ölelgetik egymást a néhol hűvösben, véletlen csókokat lopva egymástól. Az idősebbek ennek láttán többet inkább ki sem jönnek a kunyhójukból. Mindennek megvan a maga szépe és baja. Délután három óra van, vasárnap. Most kivételesen alig várom hogy iskolába menjek. Akarom látni Taét...Hiányzik a legjobb barátom. Az aki nélkül az iskola időből egy órát sem bírnék ki.
Viszont a hétvégén nagyon elfoglalt volt. Na meg mostanában egyre többet esik az eső.
-Jimin! Kell a segítséged, azt hiszed egyedül fogok megcsinálni mindent?
-Oh Jihyun... Bocsánat, de tudod hogy egész hétvégén pakoltam ígyis!-mondtam felháborodva bátyjámnak.
Jihyun-nal 6 éve költöztem soul-ba mert itt akarta folytatni tanulmányait főiskolán, én pedig nagyon követni akartam. A szüleim szerencsére megengedték hogy vele jöjjek annak ellenére hogy még igencsak kiskorú voltam, sőt eléggé kisgyerek, viszont anyáék már nagyon idősek voltak a feledathoz hogy felneveljenek ezért bátyám vette át az irányítást. Most pedig meg engedte hogy átköltözzek egy saját lakásba. Bár még csak a középiskolát taposom, nem vagyok messze otthonától. Szeretem a bátyám, és jelenleg ő a családom.

Végül az utolsó bögrét is a helyére tettük és kész volt.
Kész volt az a lakás amiben valószínűleg ezentúl élni fogok. Erre a helyre jövök vissza, minden nap végén, és innen indulok mindegyiknek az elején. Ezen a helyen fogok sírni ha valami bajom van, és itt fogok nevetni ha valaki bearanyozza az életem. Itt fogom ellátni szükségleteim, és az itteni padlót kell majd kétnaponta felmosni. Jól hangzik önnállósodni, mégis... olyan üres lesz egyedül...
-Na Jimin nekem most mennem kell, érezd jól magad az új házadban és ne felejts el holnap iskolába menni. - fordult felém Jihyun.
-Öhm rendben szia!..
-Megleszel egyedül eperke? - kérdezett vissza.
-Persze menj csak, bízz bennem-mosolyogtam rá.
Amint kilépett az ajtón írtózatosan egyedül éreztem magam... Sétálni akartam menni hogy embereket láthassak de csak egy fél óra múlva sikerült elindulnom, ugyanis csak bámultam a falat, és nem csináltam mást. Amint felvettem a bakancsom, amit az év 365 napján hordok, kimentem. Sütött a nap, gyönyörű idő volt. Leültem a hintára egy gyönyörű cseresznyefa tövében, és dúdolgattam. Viszont egy árnyék elálta a napot ezért felnéztem a homokszemcsék tanulmányozásából.
Egy barna hajú jóval magasabb fiú állt eljöttem, sajnos az arcát nem nagyon láttam.
-Szia, leülhetek a másik hintára?
Hirtelen nem tudtam felfogni hogy egy normális srác miért akar hintázni délután 5 órakor...
-Persze-mondtam dadogva.

Csak dúdoltam tovább, nem nagyon foglalkoztam a mellettem ülő már vagy egy 15 perce egy pontra bámuló fantommal...még a nevét sem tudom, dejó.
Furdalt a kíváncsiság mit bámulhat ennyire, ezért odanéztem. Amit láttam, az egy fehér rózsa volt...
Egy gyönyörű szép fehér rózsa...
Az ölében fogta és lehajtott fejjel bámúlta.. Valyon mi történhetett vele? Annyira szomorúnak tűnt...
Már majdnem vetettem el azt az ötletemet hogy megkérdzem mi baja, mikor elkezdett könnyezni.
Az apró könnycseppek egyesével potyogtak le az arcán. Gyönyörű látvány volt, mégis borzasztóan sajnálni való. Nem tudtam megálni, mintha valami erő irányított volna, oda nyúltam és arrébb söpörtem a haját az arcából. Még kezemet sem vettem el, olyan sebességel nézett rám. Az arca keserű fájdalmat, és szégyent tükrözött. Csak néztünk egymás szemébe perceken keresztűl...
Elhajította a rózsát ami szenvedéssel teli zuhant a csillogó homokba. Lassan és félve átöleltem, úgy éreztem kell a lelkének a törődés. Visszaölelt, vállamra hajtotta fejét, és kiengedte minden gondját.
Csak zokogott, és egyre szorosabban ölelt.
Mi ketten azon a napon, a cseresznyefa alatt, beírtunk egy olyan emléket az elménkbe amit semelyikőnk, soha többé nem tud majd elfelejteni.