Eljövendő múlt (Jungkook ff) (BEFEJEZETT)

1. fejezet

Sziasztok! Az Eljövendő múlt prológusa már fent van, kicsit nyugtalanul osztom meg ezt a történetemet a sikeres Drága mostoha után. Mikor a Drága mostohát megírtam sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni, aminek én nagyon örülök. Bízom azért abban, hogy ez a történet sem fog csalódást okozni senkinek, lesznek akiknek tetszik és csillagocskákat is kapok majd érte. :) A Goblin ihlete, ezért a hasonlóság nem véletlen, de mégis teljesen más történet lesz :)

***

Megkaptam az újabb borítékot, benne két névvel. Már pár száz éve ezt csinálom, de még most is meglepődöm, mikor hirtelen a semmiből a kezemben terem a fekete boríték. Benne egy, kettő vagy kitudja hány kártya vörös betűkkel, akikért érte kell mennem.

- 421! – kiált utánam a forgalmas utcán az egyik társam.

- 578 – üdvözlöm.

- Te is most kaptál ügyfelet? – érdeklődött mosolyogva. 578 egy barátságos srác, már ugyan nem emlékszik rám, de én mentem érte annak idején.

- Igen, egy 35 éves nőt, akit – néztem az órámra -, két óra múlva elütnek, kellemes cserben hagyásos gázolás, és egy 47 éves férfit, aki fotókat készít magazinoknak, infarktus a repülőtéren – ecseteltem.

- Én egy lakástűzhöz megyek, három emberélet egyszerre – lépdelt mellettem. – Kérdezhetek valamit? – Mivel nem válaszoltam folytatta. – Neked nem hiányoznak az emlékeid? – Csak néztem magam elé, hisz a Mindenhatón kívül senki más nem tudja, hogy mindenre emlékszem.

Sosem hittem a reinkarnációban, de létezik. Az évek alatt sok emberrel találkoztam, akik néha ugyanazzal az arccal jönnek a világra. Az eltelt évek alatt kerestem azt az egyetlen arcot, akiért a szívem 800 éven keresztül fájt. De ha jobban belegondolok nem csak az ő arcát vágytam látni, hanem a bátyámét is. Mielőtt az életem utolsó homokszeme lepergett még értesített róla Daegun, hogy a bátyám meghalt a csatában. Mikor befejeztem az életem azt vártam, hogy a bátyám ott fog várni rám, a karjaiba zár, és együtt megyünk az új világba, de nem így történt.

- Nem szabad ilyen gondolatokat dédelgetned – figyelmeztettem.

- Tudom, de... mindig azt mondják, hogy nagy bűnt követtél el, ha a halál angyala leszel, és képtelen vagyok belegondolni, hogy mit tettem – nézett maga elé. Sokukba felmerül ez a kérdés, de nagyon vigyázni kell kinek árulják el a féltett vágyaikat, mert közöttünk is megbújik az árulás.

- Hidd el nekem, ha itt vagy, akkor jobb nem emlékezned rá mit követtél el – álltam meg a sarkon, mert itt elválnak az útjaink.

- Legyen szép napod – hajolt meg -, és köszönöm. – Azzal fekete füst szállt fel a teste körül és eltűnt a szemem elől. A hűlt helyét nézve elmosolyodtam, olyanok vagyunk, mint a pillanat, elillanunk.

Az éj már régen beköszöntött az embereknél, bár itt Szöulba annyira nem szűnik meg az élet, mint Franciaországban, vagy Amerikában, vagy azokban az országokban, ahol megfordultam. Itt is sok üzlet nyitva van hajnalig, akárcsak Kínában. De így éjfél után, azért a forgalom jelentősen lecsökken. Felültem a kereszteződés felett húzódó híd peremére és vártam. Egy nő igyekezett a zebra felé, éppen csörögni kezdett a telefonja, és ő a táskájában kotorászott, mikor a legfontosabb dolgot elfelejtette... mielőtt lelépsz a járdáról nézzél szét. A fehér autó közeledett, benne ott ült a részeg férfi, hunyorogva, félig alva nézte az utat, és megtörtént. A nő a szélvédőnek csapódott, ami be is tört, majd legurult az útra. Az autós megállt egy pillanatra, majd belenézett a tükörbe, és gyorsan a gázra lépett. Nem izgattam magam rajta, mert érte is el fogok egyszer jönni, csak nem ma. A nő emberi testét vöröslő tengerként fonta körbe a vére.

- Mi történt? – állt meg a teste mellett. A hídról füstködként teremtem a nő döbbent lelke mellett. Rám emelte könnyes arcát, kezdte kapiskálni a dolgokat.

- Choi Min Hee, 34 éves, osztályvezető. Ez maga ugye? – bólintott, amikor felolvastam a kártyáját, és ahogy elolvastam a betűk róla eltűntek, csupán egy fehér lap maradt a kezemben.

- Maga... maga kicsoda? – kérdezte.

- A halál angyala vagyok, azért küldtek, hogy az útja kellemes legyen a másik oldal felé. Jó ember volt, nem voltak nagyobb bűnei, így elkísérem a lépcsőig – mondtam, és megfogtam ruhán keresztül a felkarját. Sosem szabad a bőrükhöz érnem, mert akkor végig kell néznem az előző életeit és halálait, ami nagyon fájdalmas a számunkra. Az emlékképek úgy hatolnak belénk, mint egy nyíl. Ha szerencsénk van akkor csak egy élete volt az illetőnek, ha pechesek, akkor több tíz.

Az út nagyon rövid volt, és gyors. A nő megingott mikor megálltunk a vakítóan fehér lépcsősor előtt, aminek nem látszódott a vége. A nő felnézett és elsápadt.

- Nos igen, elég hosszú, de legalább nem fogja úgy érezni, hogy elfáradt – vigasztaltam.

- Mi vár rám fent? – kérdezte. Felnéztem, és bár elmondhattam volna. De míg a társaim nem emlékeznek rá, hogy mi van odafent, addig én hiába emlékeznék rá, engem nem ott fogadtak.

- Béke – mondtam a legegyszerűbb szót, és a nő bátortalan léptekkel haladt felfelé.

Egy lélek kipipálva, de sietnem kellett, mert lassan idő volt, hogy elmenjek a másikért. Ha nem érek oda időben, akkor a zavart lélek bolyongani kezd, az pedig borzasztó papírmunkával fog járni, ha elveszítek egy lelket.

Incheon repülőtéren jelentem meg. Annyira meglepődtem azon a nagy tömegen, hogy kissé meg is ijedtem, kész szerencse, hogy láthatatlan vagyok. Képtelenség lett volna nem hozzáérnem valakihez. Az, hogy fiatal lányok tömkelege volt jelen egy dolog volt, de sajnos nem csak egy fotós állt a repülőtér termináljában. Annyira nem izgulok, de azért jobb figyelemmel kísérnem a fotósokat, mert az infarktus bárhol lecsaphat rá, és ott kell lennem. Nekidőltem az egyik fali reklámtáblának, és vártam. A tömeg felvisított, ahogy a biztonsági emberek között hét alak jelent meg. Nem láttam az arcukat a tömegtől, csak neveket hallottam.

- Jimin, Yoongi, Taehyung, Namjoon, Seokjin, Jungkook és Hoseok! – Számtalanszor elkiabálták, visítva, én meg álltam ott és már a nevek hallatától megdermedtem. Lassan közeledtek, és ahogy kirajzolódtak az arcok, képtelen voltam a fotósokra figyelni.

Arcok melyek olyan régen beleégtek a retinámba, melyeket sosem tudtam elfelejteni, ott voltak a szeretteim és az ellenségeim, együtt egymás mellett. A sors kegyetlensége, a Mindenható büntetése, hogy ők mind ugyanazon arccal születtek újjá, hogy felismerjem őket. Ahogy megláttam az arcát fájdalom hasított a szívembe. Odakaptam, és összegörnyedtem. Ki akartam mondani a nevét, annak az embernek, akiért meg kellett halnom, de a fájdalom még a látásomtól is megfosztott egy röpke pillanatra. Amikor kitisztult a szemem, akkor haladtak el mellettem, és az egyikük a napszemüvegen keresztül mintha rám nézett volna, mintha látott volna. Levette a napszemüvegét, és mélyen a szemembe nézett, pedig tudtam, hogy nem láthat, csak a reklámot mögöttem. Csak nézett, léptei lelassultak.

- Hé, mi az? – kérdezte tőle Jimin. – Lelassultál.

- Nem tudom, csak... csak olyan fura érzésem támadt – nézett rá. Még kissé hátra is fordult, mintha fogva tartotta volna a tekintettem, majd tovább haladtak. Az ujjaim között meleget éreztem, és lenéztem. A szívem felett a fehér blúzomat vér borította, mely az ujjaim között kiserkent. A nyíl mely végzett velem, mely hercegnő létemben a szívembe fúródott, újra lecsapott. A helye vérzett, ahogy megláttam őket, és kimondtam az egyetlen szót, amit képes voltam az ajkaimmal formálni, akinek a tekintette mélyen megérintette a láthatatlan lelkemet.

- Oraboni.