Szívem //BEFEJEZETT//

1. rész

 Érdeklődve hallgattam a DÖK-ös teremben elhangzó újabb módosításokat a házirend iránt. Immár 10-esként fogalmam sincs, hogy kerültem pont én erre a posztra, mint a 10/C DÖK-ös képviselője, de ami még furcsább...valójában nem is bánom. Egészen örülök ennek, attól eltekintve, hogy az önkormányzaton belül vannak általam kevésbé kedvelt személyek, de hát ez megesik, nem, de?

 Még mindig dobálóztak a hülyébbnél hülyébb ötletekkel, mikor az egyik 11/B-s srác felszólalt.

  - Ne haragudjatok, skacok! - Kicsit elcsendesedtek. - Senkit sem zavar amúgy, hogy Era néni abszolút nem figyel, nem szól közbe, stb? - Körbenézett. A hangoskodók közül, akiknek volt lelkiismeretük, lesütötték a szemüket. A csapat másik fele meg inkább forgatta, és "bedurcizott".

  - Köszönöm, Tétény - ült fel a széken Era néni. - Gyerekek - fonta össze az ujjait az ölében. - Ez az idei év első gyűlése. Attól tartok, épp itt az ideje, hogy egyes osztályokban még egyszer meg legyen vitatva ez a Diákönkormányzat-téma. És egyeseket lecseréljenek - meresztgette a szemeit a potenciális jelöltekre, akiknek nagyon nem kéne itt lenniük. - Na, de, szárnyaljunk túl ezen! Két értelmes ötletet hallottam, amit a vezetőségnek esélyes, hogy megemlítek, és el is fogadják. - Mindenki feszülten Era nénire fordította a figyelmét, remélve, hátha az ő - vagy az osztálya - ötlete lesz a nyerő. - Az első, hogy a figyelmeztetések csökkentése érdekében minden óra elején szedjék egy dobozba a telefonokat. - Erre jó páran hurrogtak, akik nem tudták tartóztatni magukat. - A második pedig, hogy kötelező legyen szünetben elhagyni az osztálytermeket, a szociális élet javítása érdekében.

Engem személy szerint, elgondolkodtatott ez az ötlet. Nagyon jó, és tény, és való, hogy szükséges lenne, viszont mi van azokkal, akik tanulni szeretnének? Hangzavarban semmiképp sem lesz erre lehetőségük.

  - Tanárnő! - jeleztem rögtön.

  - Mondjad, Hanna.

  - És például, azok a diákok, akik szünetben tanulni szeretnének, vagy egy témazáró dolgozat előtt átismételni az anyagot? Velük mi lesz? Mármint... Hangzavarban ez igen sokaknak nem megy - érveltem.

Ezzel megfogtam Era nénit, meg a többieket is.

Ellenben a mi okos vezetőnk, talált megoldást erre is, hogy kilábaljunk ebből a helyzetből. - Nyilván vannak a folyosóknak csendesebb részei is, majd oda elvonulnak.

  - És az udvar? Ha kötelező lenne az udvarra lejárni minden szünetben? - dobta be az ötletét egy kilencedikes, Ervin (a szomszédunk).

  - Alapvetően nem rossz ötlet - húzta el a száját, mérlegelve a dolgokat -, viszont a Rózsavölgyiben mindössze 4 szint van. A nulladikról igen könnyű kimenni, ha éppen arra felé volt, vagy lesz órád. Az elsőről már neccesebb, arról pedig nem is beszélve, hogy ott van a büfé. - Mindenki nevetni kezdett. Igen, a diákok legkedveltebb helye erre, felénk. - A másodikról, meg a harmadikról pedig nem érdemes lemenni. Meg a tesi órák, meg ilyenek... Szóval... - nyújtotta. - Ez elég necces lenne. De szó se róla! - mentegetőzött rögtön. - Alapjaiba véve nagyon jó ötlet, de a mi iskolánkban ez nem igazán valósítható meg.

A fiú bólintott tudomásul vette, és ki is csengettek. Vége a nulladik órának.

 A mappámat magamhoz ölelve, szép lassan haladtam fel a lépcsőn, az osztályunk felé.

  - Hé! Johi! Várj egy kicsit! - szólt valaki utánam. Megpördültem. Tétény volt az. - Hol lesz órád? - érdeklődött mellém érve. - Majd a 110-esbe, de addig még hál' ég, van idő - mosolyogtam megkönnyebbülten.

  - Nincs kedved beszélgetni? - kérdezte, mikor leértünk a lépcsőaljára.

Én némiképp előrébb álltam, mint ő, így nem vette észre, hogy kicsit elmosolyodtam.

 Levakartam a képemről, és megfordultam. - Felőlem. Időnk, mint a tenger, nyolc óráig, nem? - mosolyogtam rá, mire ő visszamosolyogva bólintott.

 Leültünk az osztályok elé kihelyezett kanapékra, egymással szembe, így közöttünk helyet foglalt az asztal a folyosó vöröses kövén.

  - És? - raktam le a mappámat az asztalra. - Neked hol lesz órád? - dőltem hátra, és keresztbe tettem a lábaim.

  - 108 - mosolygott továbbra is.

  - Veled mi van? - kuncogtam. - Min mosolyogsz?

  - Tavaly óta elég sokat változtál. Júniusban még elvesztél a tömegben, most meg... Nem tudom. Más lettél.

  - Hát igen. Megesik - pillantottam félre zavaromban. Ezek szerint sikerült. Elértem a célomat.

 Kötetlenül, egész szabadon beszélgettünk, míg fél nyolc után meg nem jelent Kolos, és Josh.

 Kolos arcán szétterült egy hatalmas vigyor. Tavaly év vége felé láttam először mosolyogni, és bevallom, akkoriban nagyon megijedtem tőle. Megszoktam már azt az unott fejét. De aztán jött a Nyári napok augusztusban...és egy picit minden megváltozott.

  - Ha megbocsájtasz... - néztem bocsánat kérően Tétényre, közben felálltam.

  - Persze, nyugodtan. - Nem is sejtette... Szegény...

  - Szia - karolta át a derekamat Kolos, lemosolyogva rám. A tarkója mögött összekulcsoltam az ujjaim. - Hiányoztál.

  - Szia - pirultam el teljesen. - De hisz tegnap találkoztunk - bazsalyogtam neki.

  - De az régen volt. - Lehajolt, egy puszit adott a számra.

Elengedtük egymást. Mindketten tisztában vagyunk azzal a társadalmi etikett szabállyal, miszerint nem enyelgünk nyílt, közösségi helyeken.

Megfogta a kezeimet, és a szemembe nézett. - Ez mit csinált itt? - bökött a fejével Tétény felé.

  - Beszélget - hátranéztem - tünk...

  - De ugye nem akar tőled semmit?

  - Ha akart is, úgy gondolom, elment a kedve az egésztől.

  - Ajánlom is - szórt villámokat a szeme, a 11/B ajtajára nézve. - Felkísérsz? - váltott hangnemet, és arckifejezést.

  - Nem neked kéne engem kísérgetni? - grimaszolgattam, kicsit húzva az agyát.

  - De neked itt lesz órád - nézett rám unottan.

  - Akkor várj egy pillanatot, beviszem a... Szia! - köszöntem egyik osztálytársamnak. - ...mappámat - fejeztem be.

El akartam engedni a kezét, mire visszahúzott, és kaptam még egy puszit.

 A fejemet ingatva vittem be az osztályterembe a mappámat. Bent nem várt dolog fogadott. Olyan, amire nagyon nem számítottam.